Ez az üzenet minden léleknek szól. Érvényes volt minden korban, a barlangi embertől napjainkig. Nem tesz különbséget férfi és nő között. A cél nem az anyag sikere, hanem a léleké.

      Létezik egy eszmény, amelyet az idők kezdete óta őriz az ausztrál sivatagban az én népem, akik sohasem voltak parasztok, kereskedők vagy pásztorok, hanem gyűjtögetők, zenészek, művészek és költők. Egységben éltek a földdel, minden földi teremtménnyel és egymással.

      Ideírom egyik szertartási éneküket:

Egyetlen Örökkévaló, Aki dalolsz nekünk a csendben, Aki egymás által tanítasz bennünket, Vezérelj engem erőre és bölcsességre. Jártomban-keltemben hadd tanuljam Tisztelni mindeneknek a célját. Segíts kezemnek, hogy tisztelettel fogjon, Nyelvemnek, hogy lélekből szóljon, Engedd, hogy figyeljek, de ne ítéljek. Engedd, hogy ne bántsak, és maradjon Zene, szépség a látogatásom után, Amikor visszatérek az Örökkévalóságba, Hadd záruljon be a kör, hadd legyen szélesebb a spirál.

      Lélek vagy, aki emberi tapasztalatokért jött a földre. Kiválasztottként kerültél ide. Nem balesetből, nem is véletlenségből születtél attól a két embertől, akik biológiai szüleid. Tudtad, kik ők, ismerted foganásod körülményeit, szüleid genetikai mintáját, és azt mondtad: "Igen!"

      Lélek vagy, amely a megvilágosodás irányába fejlődik. A föld egy osztályterem, ahol bőséggel jut neked lecke és szemléltetés. Páratlan bolygó, páratlan létformákkal, az egyetlen hely a világmindenségben, ahol az érzelmeknek nevezett energiamezővel közösen az érzékelés hat formája - a látás, a hallás, az ízlelés, a tapintás, a szaglás és a megérzés - kapcsolja össze a látható testet és a láthatatlan lelket.

      Minden fizikai tárgy egyetlen isteni forrásból ered, és azonos energiarészecskékből épül. Egyek vagyunk a Teremtéssel.

      Valószínűleg ismered a tízparancsolatot, a "nem szabad" törvényeit. Évezredek óta él velük az emberiség.

      Ám ezeknél sokkal előbb léteztek az "ezt szabad" törvényei. Ha betartották volna őket, sohasem lett volna szükség a második tízparancsolatra.

      Te, akit régóta vártak, önként, saját elhatározásodból kerültél ide. Örök fejlődésed ezt az emberi utazást fogja tükrözni.

      Most leírom az "ezt szabad / ezt kellene" törvényeit minden ember számára.

      1. Fejezd ki alkotótehetségedet!

      Minden ember a saját körülményei prizmáján át lát, ezért egyedi kifejezésmódot kínálhat a világnak. Az alkotókészség magában foglalja a művészetet, de nem korlátozódik arra, mint ahogy a festés, a zeneszerzés vagy az írás semmilyen értelemben sem magasabb rendű azoknál az alkotó gesztusoknál, amelyekkel megnyugtatjuk a szorongatottat, elsimítjuk az ellentétet, rendet teremtünk a zűrzavarban vagy mesét mondunk a gyereknek.

      Az ember nem használja ki a lehetőséget önnön lelkének gazdagítására, ha elhiszi, hogy nincs alkotó tehetsége, vagy meggyőzi magát arról, hogy valamilyen élethelyzet akadályozza a tehetség kibontakoztatását. Épp az ellenkezője az igaz. Megküzdeni a hátrányokkal, harcolni alkotó tudatunk szárnyra bocsátásáért, ez az érdemdús tevékenység!

      A társadalomnak olyan a felépítése, hogy nem mindenki lehet vezető. Mivel sokkal többen vannak a követők, ez még fontosabbá teszi alkotóösztöneink kibontakoztatását. Az alkotótehetség pozitív rendeltetésű. Csakhogy mindannyiunknak megadatott a szabad akarat, amit használhatunk úgy is, hogy egyformán ártson magunknak és a világnak. Az alkotás megnyilatkozhat abban, ahogyan fésülködünk, kiválasztjuk a ruhadarabjainkat, berendezzük a lakásunkat, kertet ültetünk, készítünk egy dísztárgyat, akár abban is, ahogy foltozunk. Hagynunk kell, hogy tetteink lényünket fejezzék ki, és arra kell törekednünk, hogy minden tettünkben olyasmi nyilvánuljon meg, amire büszkék vagyunk. Ez a titok.

      2. Ébredj tudatára felelősségednek!

      Vendégek vagyunk ezen a földön, ezért elvárják tőlünk, hogy olyan - vagy még annál is jobb - állapotban hagyjuk itt, amilyenben találtuk. A mi felelősségünk, hogy gondot viseljünk a lét más formáira, amelyek nem szólhatnak, vagy nem segíthetnek magukon. Felelősek vagyunk azért, amit ígérünk, amit vállalunk és valamennyi cselekedetünk következményeiért.

      Fontos, hogy megértsük: a lélek fejlődésének nincs kezdete és vége. Ez nem olyan, mint a vízcsap, amelyet hol megnyitunk, hol elzárunk. Ha valaki meghal, csupán szünet következik be tevékenységében, miközben a fizikai salak lehull. Tulajdonképpen nem is lehet ölni. Az emberek örökkévaló lények, hiába zárja le a testi megnyilvánulást a halál. Felelősek vagyunk a közönyünkért, minden fájdalomért és szenvedésért, amit okozhattunk az áldozatnak, sőt azért is, ahogyan ezek továbbsugároznak a megsértettről. A halott nem haragtartó, a társadalom az.

      Hogy a mérleg egyensúlyban legyen, felelőssé kell válnunk mindenért, amit mondunk és teszünk. Meg kell tanulnunk szeretni az élet minden formáját, iparkodnunk kell segíteni őket.

      Felelősek vagyunk a testünkért, ezért az elemektől kapott ajándékért, amelyet tudatunk segített formába önteni és életre kelteni. Felelőtlenség elhanyagolni vagy kizsarolni.

      Minden ember felelős a nemi viselkedéséért. Felelősek vagyunk a megfogant gyermekek lelkének irányításáért, testük védelmezéséért. Felelősek vagyunk a pozitív érzelmi példaadásért.

      Ez a törvény kéz a kézben jár az alkotás törvényével. Felelősek vagyunk azért, amit alkotunk és megosztunk a világgal azért, hogy védelmezzünk másokat és ne bántsuk az életet.

      3. Már a születés előtt beleegyeztünk, hogy segítünk másokon!

      Az emberi élet nem arra rendeltetett, hogy magános vándorút legyen. Arra lettünk, hogy segítsünk másokon és törődjünk velük. Valamennyi cselekedetünkben az a gondolat vezessen: "Mi szolgálná leginkább a létezők javát?"

      A mások szolgálata azt jelenti, hogy segítünk, megosztjuk tudásunkat és építően hozzájárulunk a másik élethez. Minden embernek születésétől joga van a megbecsülésre és a tiszteletre. Aki segít, az kinyújtja a kezét az öregek, a gyermekek, a betegek, a haldoklók felé. A szolgálat ellentéte az önösségnek, amikor a dicsőségért vagy a haszonért cselekszünk. A szolgálat azt jelenti, hogy csapathoz - az emberiség csapatához - tartozunk, márpedig a Föld sorsa ennek a csapatnak a teljesítményén múlik.

      4. Legyünk érettek érzelmeinkben!

      Valamennyien kifejezésre juttatjuk az indulatokat és az érzelmeket, a haragot, a csalódást, a csüggedést, a reménytelenséget, a bűntudatot, a kapzsiságot, a bánatot, a szorongást, az örömöt, a boldogságot, a reményt, a békességet, a szeretetet és így tovább. Ahogyan felnövekszünk és megismerjük azt, ami emberi, az lesz a célunk, hogy fegyelmezzük és megrostáljuk érzelmeinket. Egy híres ember mondta valamikor: "Annyira vagy boldog, amennyire engeded magadat."

      A kapcsolatok és az események kört írnak le. Kezdődnek, folytatódnak, majd egy ponton bezárulnak. Aki érzelmileg érett, annak nem esik nehezére negatív érzelmek, törések nélkül bezárni a köröket.

      Mindenki volt már dühös gyerekkorában. Onnan tudhatjuk, mennyire más érzés a düh, mint a megértés, a rugalmasság és a belső béke. A léleknek egyetlen módja van, hogy megtalálja a kapcsolatot a tudattal: az érzés. Például ha fáj a hátunk, föl kell tennünk magunknak a kérdést, hogy miért van ez. Mit jelent? Mit tehetünk a megszüntetésére? Mit tanulhatunk belőle? Azután cselekedjük meg, amit cselekednünk kell a testi bajok elhárítására, de ne hanyagoljuk el a tudati folyamatot és a lelki okulást sem.

      Tartsuk becsben érzelmeinket, különösen az örömöt és a bánatot. Ha bármelyiket elfojtjuk, kárt tehetünk egészségünkben.

      Az ember és a Föld egészségének szempontjából az egyik legfontosabb érzelem a humor. Emberként megkaptuk a humor tudatát, adományát és a tehetséget, amellyel kifejezésre juttathatjuk. A derű és a nevetés megtarthatja egészségesnek a testet, helyrehozhatja az egészség károsodásait. A humor felszámolja a problémákat: erősíti a kapcsolatokat, örömet szerez másoknak. Jól vizsgáljuk meg a dolgokat, amelyeket humorosnak és nevetni valónak találunk! Minden téren óvakodjunk a rombolástól! A humor olyan fontos a jólétünkhöz, hogy addig ne hunyjuk szemünket álomra, amíg nem találtunk valami örülni- vagy nevetnivalót, és ha nem sikerült, akkor keljünk ki az ágyból, és keressünk valamit, aminek örülhetünk.

      A bohócok különleges emberek, akikkel minden kultúrában találkozhatunk. Mindegyikünkben ott rejlik a bohóc és a megfelelő pillanat, amikor ezt az arcunkat mutathatjuk. Sose vénülhetünk meg annyira, hogy ne élvezzük a saját bohóckodásunkat.

      Mindennek a titka az őszinteség. Csakis akkor tudhatjuk meg, kik vagyunk, miért jöttünk, hogyan élünk, ha mindig igazat mondunk. Mindig.

      5. Mulattassunk!

      Igen, földi feladataink közé tartozik, hogy eltereljük a mások és a magunk figyelmét. A mulattatás tudatos tevékenység, és az a célja, hogy felvidítsuk a megfáradtat, megédesítsük az elkeseredettet, vigaszt nyújtsunk a betegnek, alkalmat adjunk az alkotásra. A magunk mulattatása elősegítheti az önfegyelmet és az érzelmi érlelődést. Ebben az a nehéz, hogy mindig meg kell maradnunk a pozitív mulattatásnál. Ne várjuk el, hogy mindig csak bennünket mulattassanak. A mulattatást, amelynek rendkívül erős hatása lehet, nem választhatjuk el a felelősségtől.

      6. Gazdálkodjunk az energiánkkal!

      Az ember nem teremtheti és nem pusztíthatja el az energiát. Csupán használhatjuk, módosíthatjuk, átrendezhetjük. Minden létező energia az idő ugyanazon pillanatában jött létre. Minden szó, minden tett, minden gondolat energiát hordoz. Ami világunkban látható s láthatatlan, az mind ennek az energia nevű dolognak egy szilánkja. Világunk egyetlen anyaga az energia.

      Miért oly fontos a történelemnek ebben a pillanatában arra emlékeztetni minden embert, hogy gazdálkodjanak az energiájukkal? Mert nemcsak abban nyilatkozik meg a kollektív energia, amit látunk, hanem az embereket és helyeket körülvevő, láthatatlan tudati rétegekben is. Minden szó, amelyet kiejtünk, belekerül a levegőbe. Szavainkat nem hívhatjuk és nem vonhatjuk vissza, nem javíthatunk rajtuk, mert beleolvadnak a Földet körülvevő légrétegbe. Az idők során ez a légréteg annyira telítődött az áldozatok sikolyaival, erőszakos cselekményekkel, önző, korlátolt gondolatokkal, hogy mostanra kialakult az áldozati tudat rétege. A földi emberek könnyebbnek találják, hogy ezt a negativizmust csapolják meg, mint hogy átfúrjanak és túlnyúljanak rajta. A lelkeknek, amelyek mostanában járnak látogatóban a földön, több mint a fele szenved áldozati tudattól. Mi hoztuk létre, nekünk kell szétoszlatni. Ez úgy valósítható meg, ha valamennyien tudatosítjuk magunkban, hogy gazdái vagyunk energiánknak, és példát mutatunk. Amire összpontosítunk, növekedésnek indul. Ha áldozatnak érezzük magunkat, másokat hibáztatunk és az önsajnálatban dagonyázunk, azzal csak a negatív rezgéseket erősítjük. Változtatnunk kell viselkedésünkön, megbocsátanunk és felejtenünk kell, hogy derűlátóbbak lehessünk és észrevehessük a jót. Szívvel végezzük minden dolgunkat, és temessünk el minden áldozati kapcsolatot.

      7. Élvezzük a zenét!

      Az emberi faj egyik legnagyobb ajándéka, hogy képes a lélekre ható hangokat adni és eszközöket is tud alkotni ezeknek a hangsoroknak a megszólaltatásához. A zenének köze van a művészi kifejezéshez és a mulattatáshoz is, de annyira fontos jelenség, hogy önálló feladatot jelent. A zene befolyásolja az egész emberiséget, energiája gyógyítja a testet és a bolygót. Az emberi pulzus ütemére lüktető békés muzsika hallgatása pozitív változásokat idézhet elő az ideg- és elmeállapotban. Minden zene, és a zene mindenre hat. A lelkünk szólal meg a zenében. A zene a világmindenséggel társalgó bolygónk hangja.

      8. Törekedjünk a bölcsesség megszerzésére!

      A bölcsesség nagyon különbözik a tudástól. A tudás az, ami tanulással szerezhető meg sok forrásból: könyvekből, iskolákban, tömegtájékoztatásból, tapasztalatokból. A tudáson alapszik az IQ. Lehet valaki rendkívül intelligens, még sincs benne egy szemernyi bölcsesség. A bölcsesség az, ahogyan használjuk a tudást. A bölcsesség tudatos elhatározás, amelynek értelmében cselekszünk vagy tartózkodunk a cselekvéstől, attól függően, mi szolgálja az érintettek javát.

      Ezen a földön semmi sem írja elő, hogy iskolába járjunk vagy diplomát szerezzünk. Az írás-olvasás hasznos dolog, de nem szükséges az ember sikeres lelki utazásához. Bölcs tettekre kell törekednünk, nem feledve, hogy minden lélek ugyanazzal az emberi élménnyel bír: valamennyien látogatói és vendégei vagyunk az anyaföldnek. Valamennyen egyek vagyunk a Teremtővel. Minden teremtmény ugyanabból az Egyetlen Forrásból fakad. Az a bölcs ember, aki tisztelettel adózik a dolgok értelmének és azt teszi, ami leginkább szolgálja minden létező javát.

      9. Tanuljunk önfegyelmet!

      Úgy kell cselekednünk, hogy tetteink békés, alkotó, boldog életet teremtsenek ezen a földön. Sajnos, az emberek nem így élnek, ezért lett szükség a törvényekre.

      Lehet mértéktelenségbe esni. Lehet szenvedélybetegnek, hanyagnak, kapzsinak lenni. Lehet kegyetlenkedni, pusztítani. Az önfegyelem megfékezi ezeket a hajlamokat, és segít a bölcsesség megszerzésében.

      Az önfegyelem segíthet, hogy megőrizzük testünk egészségét. Az emberi egészség barométer, amelyről leolvashatjuk, mennyire egészséges a Föld. Ki kell fejlesztenünk önfegyelmünket, hogy érezhessük a test és a lélek belső kapcsolatát. Ha a szívünkre hallgatunk, tudni fogjuk, mikor elég valamiből. Tanuljuk meg, mi a különbség az ész szava és a szív üzenete között! Az ész szavában a társadalom szól, a szívében az Örökkévalóság.

      10. Figyeljünk és ne ítéljünk!

      Néha "feltétel nélküli szeretetnek" is nevezik, ha valaki figyel, de nem ítél. Minden ember lélek. Valamennyi ugyanabban a pillanatban született. Egyik sem öregebb, okosabb vagy különb a másiknál. Valamennyi megkapta ugyanazt az ajándékot: a szabad akarat, a szabad választás adományát. A Forrás tökéletes, tehát minden, ami a Forrásból fakad, ugyancsak tökéletes. Lélekben tökéletesnek alkottak, meg is maradhatunk tökéletesnek, ám a szabad akarat adománya miatt mást hiszünk és teszünk.

      Az Örökkévalóság szemében nincs vétek. Nem vétkezhetünk, mert ajándékba kaptuk az emberi életet, amelyben felfedezőúton vagyunk. Megfigyelhetjük, mi történik, és anélkül, hogy ítélnénk fölötte, eldönthetjük, hogy rossz az íze, a szaga, vagy az általa keltett benyomás nem felel meg a mi utunknak. Mondjunk rá áldást, és menjünk tovább. Így tehetünk eleget a mindenkit átölelő szeretet parancsának. Ez nem azt jelenti, hogy szeretnünk kell valakinek a tetteit vagy a viselkedését, de ne nevezzük rossznak. Ez nem tartozik az utunkhoz. Ne pazaroljunk rá energiát, se szóban, se tettben, se gondolatban.

      Ha ítélünk, akkor meg kell tanulnunk megbocsátani is. Megbocsátani másoknak, megbocsátani a helyzeteknek, megbocsátani önmagunknak.

      Ha csak figyelünk és nem ítélünk, nincs is szükség megbocsátásra. A megfigyelés kéz a kézben jár a megértéssel, annak a tudásával, hogy mindenben a tökéletes Isteni Rend uralkodik. Csak a mi halandó elhatározásunkon múlt, ha nem nőttünk fel a tökéletességünkhöz. Naponta közelíthetünk lehetőségeinkhez, és velünk együtt lesz tökéletesebb a világ, amíg a csodaszép, aranykör szemünk láttára vissza nem tér önmagába.

*  *  *

      Jeff a cellája priccsén ült. Tartogatta a kezében Bee levelét, a levéllel küldött feljegyzést, és születése távoli helyére gondolt. Évek óta először jutott eszébe első otthona, merültek föl benne Willették tanyájának emlékei. Eszébe jutottak a rovarok, a legyek, a szöcskék, a pókok és a hangyák. Felidézte kedvenc rejtekhelyeit a csűrben és fönt a fán, ahol órákig el tudott üldögélni néma csöndben úgy, hogy a madarak odaszálltak és leereszkedtek a közeli ágakra, mintha azt hinnék, hogy Jeff is egy madár. Ágak közötti rejtekhelyéről abban a tudatban figyelhette az odalent munkálkodó felnőtteket, hogy ő láthatatlan.

      Olyan régen volt, szinte egy másik életben. Elfelejtette, milyen volt egész embernek lenni. Most úgy látta ausztráliai napjait, hogy az volt az egyetlen idő, amikor összhangban élt a környező világgal, életformáival, teremtményeivel, még a parányokkal is. Azon a tanyán kint lehetett a szabadságban, ahová tartozott, ahol gondolkozhatott és érezhetett ahelyett, hogy egy házban senyvedjen vagy csapdába essen egy ilyen börtönben, ahol még a gondolkozást is abbahagyta.

      Évek óta nem gondolt a fiatalságára, és már lemondott róla, hogy egyszer még szabad lehet. Sok évvel ezelőtt kíváncsi lett népére, az őslakosokra, de csak a művészetükre, amelyben sohasem talált értelmet. Most ismerte föl, hogy noha egész élete amerikaiak között telt, mindig tátongott benne a fájó űr, amely őseinek szelleme után kiáltott.

      Nem tudhatta, hogy amikor belépett a börtön kapuján, ugyanazt tette, amit az anyja ezekkel a szavakkal fogalmazott meg azon a napon, amikor elvették tőle az ikreit: "Bármi legyen is a legfőbb jó, én nyitott vagyok a tapasztalatra. Nem értem, mi történik, de fájó szívvel megnyugszom benne."

      Nézte Bee feljegyzését az Örökkévalóság üzenetéről, a tíz legfontosabb dolgot, amelyek szerint az embernek le kell élnie az életét. Ő kibontakoztatta a tehetségét. Segített más foglyokon a művészeti programjával. Legyőzte hirtelen természetét, megérett érzelmileg. Fegyelmezett volt, és el tudta szórakoztatni magát. Szerette a zenét, alkalmanként szívesen énekelgetett. De még mindig hiányzott belőle a kellő felelősség, és nem követett el mindent, hogy jóvátegye a bajokat, amelyeket esetleg okozott. Újdonság volt neki, hogy az energiával gazdálkodni kell, és hogy figyeljen, de ne ítélkezzék. Remélte, hogy idővel majd megjön a bölcsesség. Igen, gondolta, ötven százalékot teljesítettem. De bepótolhatom az elveszett időt, száz százalékkal is elhagyhatom a Földet. Már csak az a kérdés, hogyan tanuljam meg és váltsam valóra ezeket az elveket.

      Jeff nem tudta, mire számítson azoktól a törzsi emberektől, ha egyszer visszatér a szülőföldjére. Miközben ült a priccsén kezében a papírokkal, és hallgatta cellatársa hortyogását, tudta, hogy most kell meghoznia élete talán legfontosabb döntését. Eddig majdnem minden sorsfordító elhatározást mások hoztak meg helyette: Willették, Marshallék, a bíró, a fegyőrök. Most neki kellett döntenie a sorsáról, és ő félt.

      Megint elolvasta az oldalakat, amelyeket Bee küldött. Azt írta, hogy ő is elveszetten tévelygett a fehér világban, amíg meg nem ismerte az Igazak népének útjait. Jeff recitálni kezdte az éneket, amelyet Bee vetett papírra, de csak halkan, nehogy felébressze a szobatársát: - Egyetlen Örökkévaló, aki dalolsz nekünk a csendben, aki egymás által tanítasz bennünket, vezérelj engem erőre és bölcsességre... - Moccanást érzett magában, mintha most ébredezne valami hosszú álomból.

      Benyúlt a priccse alá, kivett egy rajztömböt és egy ceruzát. Ült, bámult a levegőbe, aztán egyszer csak megmozdult a keze. Azt rajzolta, amit lelki szemével látott: a csillagosan fénylő eget, alatta roppant, sivár, poros földet és éneklő embereket egy kis tűz körül.

      Most már megértette az őslakosok művészetét. Nem arra lett, hogy falra akasszák. Arra lett, hogy felülről szemléljék. Annak rajzolták, aki az égből nézné, az alkotására alátekintő Egyetlen szemének.

      A rajz elkészült. Jeff ült és bámulta, maga sem értette, miért ezen a módon válaszol Bee kérdésére. Borítékot vett elő, megcímezte az asszonynak, belecsúsztatta a rajzot. Aztán eldőlt a priccsén és behunyta a szemét. A reá váró utazásra gondolt, élete legfontosabb utazására, meg arra, milyen bátornak kell majd lennie, ha vissza akar térni a néphez, amelyet nem ismer, hogy vállalja ítéletüket. Nem volt már sem Geoff, sem Jeff. Meg fogja változtatni a nevét, hogy tükrözze ezt az új embert, mint ahogy Bee is más nevet vett föl, amikor megváltozott.

      Odalent Ausztráliában, a föld túloldalán Bee folytatta munkáját népe fölemelkedéséért, és azt tervezte, hogy visszatér a sivatagba. Arról álmodott, hogy egy napon talán megnyílik a modern világ és befogadja az ősi bölcsességet, amely máris ott van az emberek szeme előtt, csak arra vár, hogy meglássák. Olyan világ lesz az, amilyen Jeff: elolvassa és az életben is megvalósítja, amit az Örökkévalóság üzent.