A víz mint gyógyító anyag
Írta: Hunkár Béla
A kémia és vívmányai, I. rész, Kir. Magy. Természettudományi Társulat, Budapest, 1940.
... A Földnek csaknem minden részén számtalan helyen törnek elô források, amelyeknek a vize lényegesen különbözik a közönséges kút-, folyó-, tóvíztôl. Egyik forrás vizében jelentékeny mennyiségû különbözô só van oldva, a másik bôségesen tartalmaz oldott gázokat, például: széndioxidot, kénhidrogént; a harmadiknak a hômérséklete jelentékenyen magasabb, ismét egy másikat a radioaktivitása teszi kiválóvá. Sokszor ezek közül a kiváló tulajdonságok közül nem egy, hanem több is megtalálható egyes forrásvizekben. Az ember azonban nem elégedett meg azzal, amit neki a természet önként nyujtott, hanem felkutatja a föld mélyebb rétegeit és ártézikutak segítségével felszínre hozza azokat a vízmennyiségeket is, amelyek a természet erejénél fogva még nem jutottak volna a napvilágra.
Ösztön vitte rá az embert és a tapasztalat erôsítette meg a hitében, hogy a forrásvizek az egészséges szervezetet erôsítik, a beteget meggyógyítják. A St. Moritz-i (Svájc) savanyúvizet már a bronzkorban használták, és a görögökrôl, rómaiakról, keltákról és germánokról szóló feljegyzések, valamint az ezekbôl az idôkbôl származó építési emlékek azt bizonyítják, hogy a népek állandóan használták a természetadta gyógyítóanyagot: a források vizét: általában a meleg forrásvizekben fürödtek, a szénsavas vizeket itták.
Ha a római korból származó feltárt fürdôket tekintjük, csodálkoznunk kell azok nagyszerûségén és méretein. Számas olyan forrást hasznátnak még ma is eredeti állapotban úgy, ahogyan azt még a rómaiak elkészítették, foglalták.
Arról, hogy milyen hatást tulajdonítottak abban a régi korban a forrásvizeknek, kevés feljegyzésünk van és különösen kevés, ami orvosi vonatkozásban volna értékes: Az elsô – egyúttal az elsô nyomtatott – ilyen munka a 16. században jelent meg és szerzôje – Foltz János borbély és mesterdalnok – versekben írja meg számos német és olasz forrásvíznek gyógyító hatását és mint ilyen az elsô balneológiai munkának tekinthetô.
Természetes, hogy abban az idôben nem tudtak még semmit a forrásvizekben oldott anyagok minôségérôl és csak a gyógyító hatást állapították meg. Paracelsus az elsô, aki a forrásvizek gyógyító hatását magyarázni igyekszik. Szerinte a víz – amikor a Föld belsejében különbözô ásványokkal érintkezik –, azok erejébôl nyer gyógyítóerôt. Tanítványa, Thurneisser már rendszeresen próbálkozik az ásványvizek összetételével foglalkozni.
Paracelsus korában a betegek a fürdést addig erôltették, míg kiütéseket kaptak, vagyis amíg a bôr kipállott. Az volt ugyanis a felfogásuk, hogy a fürdô a betegséget a testfelületére szívja, ahol kiütések alakjában elôtör és így a testbôl kiûzhetô. A fürdés izzasztásokkal volt kapcsolatos. Órákat töltöttek el a fürdôvízben; ott ettek, ittak, énekeltek és szórakoztak.
A melegvizû források használata után természetesen reakcióként megjelent a hidegvizes kúráknak a használata. Floger angol orvos 1702-ben nyitotta meg azoknak a sorát, akik fertôzôbetegségek esetében is – de különösen idegbetegségek gyógyítására – ajánlották a hidegvízkúrát. Ennek az iskolának számos tanítványát ismerjük és mi is emlékezünk még Priessnitzre és Kneipre, illetve a róluk elnevezett gyógymódokra.
Messzire vezetne annak a megtárgyalása, hogy a régieknek a megállapításai mennyire egyeznek a mai felfogással.
Újabban azt kutatják, hogy az egyes ionok milyen hatással vannak a szervezetre. Így pl. megállapították, hogy a nátriumion mennyisége a szervezet víztartalmát befolyásolja, a káliumion kis mennyiségben a szívet erôsíti, a kalciumion a belsô anyagcserére van hatással stb. A legjobban bevált azonban a sok-sok évi tapasztalat. Ezen az alapon ajánlják még ma is az orvosok a különbözô betegségekkel kapcsolatban a fürdô- és ivókúrákat.
A gyógyforrásvizeket általában a következô csoportokra szokták osztani:
Egyszerû melegvizû források. A forrásokvize 20 oC-nál magasabb hôfokú. Aránylag kevés szilárd alkotórészt tartalmaznak és vizüket többnyire fürdés céljaira használják. Ilyenek Magyarországon: Csillaghegy (23,5 oC), Esztergom (29 oC), Görömbölytapolca (30 oC), Kácstapolca (26 oC), Nagyatád (45 oC ), Római-fürdô (22-26 oC), Tatatóváros (26 oC ). Külföldi nevezetesebb helyek: Gastein, Ragaz stb.
Egyszerû savanyú vizek. Kevés szilárd oldott anyag, de bôséges szénsavtartalom jellemzi ezeket a forrásokat. Csaknem kizárólag ivásra használják; legtöbbje mint borvíz, illetve asztali víz kerül forgalomba. Csaknem az egész Földön elterjedten fordulnak elô.
Konyhasós forrásvizek. Több-kevesebb konyhasót tartalmaznak mint hatékony anyagot. Az 1,5%-nál kevesebb konyhasót tartalmazó forrásvizeket fürdésre és ivókúráknál, az ennél magasabb konyhasótartalmúakat fürdésre használják. Némely forrás jelentôsebb mennyiségû jódot is tartalmaz. Magyarországi képviselôjük: az egri Dobó-forrás, Hajdúszoboszló és a pestszenterzsébeti konyhasós-jódos artézi forrás. Külföldiek közül nevezetesebbek: Bad Hall (Németország), Nauheim (Németország), Kissingen (Németország), Söden (Németország), Wiesbaden (Németország) stb.
Alkalikus és meszes szénsavas forrásvizek. Nátriumot vagy káliumot, kalciumot és magnéziumot tartalmaznak mint kationt és szénsavat mint aniont. Ivó- és fürdôkúráknál alkalmazzák. Mlagyarországiak: Balf, Balatonfüred, a budapesti fürdô- és ivóvízforrások legtöbbje, mint a Hungária-forrás, Szt. Gellért-fürdô, Rudas-fürdô, Szt. Imre-fürdõ, Juventus-forrás, Mohai Ágnes-forrás, a székesfehérvári Árpád-forrás. Külföldiek: Ems, Reinerz, Teinach stb.
Glaubersós forrásvizek. Hatóanyaguk a nátriumszulfát. Magyarországi képviselôje a Mira glaubersós víz Jászkarajenô mellett. Külföldiek: Karlsbad, Marienbad (Csehország), Schuls-Tarasp (Svájc).
Keserûvíz forrásvizek. A glaubersó mellett fô alkotórészük a keserûsó, a magneziumszulfát. Csaknem kizárólag magyarországi keserûvizek vannak az egész világon elterjedve. Így az Apenta, a budapesti Erzsébet-sósfürdô vize, Ferenc József, Hunyadi János és Igmándi keserûvíz.
Kénes forrásvizek. Ható és jellemzô anyaguk a kénhidrogén, illetve a karbonilszulfid (COS). Ivó- és fürdôkúrák céljaira használják. Gyakran kénes iszap is van a forrásokban. Magyarországi források: Császár-fürdô, Szt. Lukács-fürdô, Attila-forrás, Szt. Margitszigeti ártézi forrás, Harkány-fürdô, a parádi Csevice-forrás. Külföldiek: Pöstyén, Trencsén-Teplic, Baden bei Wien.
Vasas és arzénes forrásvizek. Vasas vizeknek az olyan forrásvizeket nevezik, melyekben a vas literenkint legalább 1 centigramm és nem túl sok az egyéb alkotórész, mint glaubersó, konyhasó stb. A legtöbb forrás jelentékeny mennyiségû szénsavat tartalmaz. Magyarországi vasas forrásvíz a parádi Clarisse-forrás, arzénes forrásvíz a parádi arzénes forrás (Felsô akna). Külföldi vasas forrásvizek: Kohlgrub, Franzensbad, St. Moritz (Svájc). Külföldi arzénes források: Roncegno és Levico, mindkettô Déltirolban (Olaszország).
Természetesen a forrásvizeknek ez a beosztása teljesen önkényes és sok forrás, illetve gyógyvíz két csoportba is tartozik. ...
AJÁNLOM AZ OLDALT
