Atilla és az egységes hun-magyar Európa gondolata

Napkirály volt Atilla és nem fosztogató. Atilla önmérséklete Róma kapujában olyan szellemi fölényt takar, amivel azóta sem tudott a nyugati történetírás megbirkózni. Jutalmul barbár fenevadként tartják számon és a kisgyerekeket riogatják vele. Õk nem tudják, neki Róma csak egy állomás volt az egységes magyar Európa megteremtésének útján. Azóta sem volt igazi európai politikus, aki hozzá mérhetõ lenne. Szakrális királyaink égben fogant végtelen hatalma, melyet népükért használtak, fényévnyi távolságokra volt a barbár nyugatiak Róma romjaiba kapaszkodó hatalomõrületétõl. Ma már körvonalazódni látszik az is, hogy a Római Birodalmat úton-útfélen segítõ hunok Atillával sokkal messzebbre néztek, mint ahogy azt ma tanítják. Aki most legyinteni akar, halassza késõbbre: bizony mindkét Római Birodalom adófizetõje volt Atillának, mégpedig igen nagy tételben, ugyanakkor a hunok élelmezték õket. Ez úgy volt lehetséges, hogy az eurázsiai búzatermõ-öv mind a hunoké volt, hatalmas hajóparkjuk pedig e termény szállításával foglalkozott. Badiny ez utóbbi megállapításainak természetesen megsemmisítõen romboló hatása van az eddig hangoztatott, nomád - értsd: primitív és barbár - életmóddal fémjelzett elõtörténeti elképzelésekre. Hogyan is tudhatnának primitív barbárok kontinensnyi méretekben búzát termelni és szállítani? Pedig ezt tették.

Ami itt a legdöntõbb érvnek tekinthetõ a szkíták, hunok, avarok, Atilla, Baján és késõbb Árpád mozgalma körül, az a felismerés, hogy a Kr. e. 1200 táján indult hun háborúk Kínától Rómáig a rabszolgatartó társadalmak szétzúzását célozták. A rabszolgatartók borzalmas irtást végeztek Európa magyari földmûves õslakói között. Felszabadítottak szinte minden (rokon) népet Eurázsiában és egyúttal felszámolták a nagy ókori rabszolgatartó társadalmakat. Hogy miért tettek volna ilyet? Mert õk tudták, hogy egész Európa földmûvesei, az õslakók, a Kárpát-medenceiek, a kelták nyugaton és a szkíták, szarmaták keleten mind az õ népük és a reájuk telepedõk nyomása alatt nyelvüket és nemzetüket készültek elveszíteni. A harcias nagyállattartók, a rettenthetetlen katonák jöttek felszabadítóként vissza földmûves testvéreik hívására, és a nagy munkát el is végezték. A szlávokat sem ajándékképpen szabadították fel, hisz köztük is rengeteg õshonos földmûvelõ készült felszívódni és elveszíteni nyelvét.

Nem csoda hát, hogy a „horrortörténelem” - (a tanított köztörténet) - írói minden hunban, de legfõképpen Atillában szörnyeteget szeretnének láttatni, hisz az õ népeik jólétét tönkretette Atilla. Nekik valóban a Flagellum Dei, Isten ostora csapott végig a hátukon. Nekünk viszont Atilla elsõ nagy királyunk, népünk megmentõje és újraegyesítõje. Európának pedig akár Catalaunummal, akár nélküle, döntõ változásokat hozott. Az addigra megváltozott tudatú nyugat-európai magyari leszármazottakat nemzetünkbe visszahozni már nem tudta, de a földrésznek e részét is felszabadította. Különös módon az akkor felszabadult Nyugat-Európa, amely akkor frank név alatt kezdett új életet és egyesítette nyers erõit, a bukott Római Birodalom eszméje helyett nem talált jobbat. Még különösebb az, hogy szinte Bismarckig tovább élt a Birodalom iránti vágyódás ezen a tájon. Hogy ez Róma „zsenialitását”, vagy az utódok gondolati sivárságát bizonyítja-e inkább, majd megválaszolja valaki az eljövõ generációkból.

Vesztésre áll már a népvándorlás elméletének ügye is, Atilla nem lehetett egyszerre a dominósor két végén, amikor valójában ki sem mozdult Európából. A rómaiak és görögök-bizánciak Atilla csapásait meglehet, egy számukra végtelennek tûnõ népözöntõl elszenvedett csapássorozatként élték meg. Úgy tûnik, hiába írtak eddig már könyvtárakat tele a hunokról és Atilláról, mert csak azon tények alapján is, amit itt sikerül felemlíteni, az õ történetüket is újra kell írni. A rabszolgaság felszámolása helyreállította a népek valódi egyenjogúságát. Hogy ez mennyire így van, arra fényes bizonyíték a perzsa, arab, itáliai és görög pompázatos világbirodalmak romjain maradt egykori vezérnépek utódainak eljelentéktelenedése, elszürkülése. Arra mindenesetre maradt energiájuk, hogy egykori „dicsõséges” történelmüket úgy írják meg, hogy abban ne derüljön ki a valóságos ókori történelem és saját bûneikért a sommásan barbárnak nevezett népeket tegyék felelõssé. A „barbárok” istene, mûveltsége, tudása ma is fénylik. Többek közt mi magunk is emiatt lettünk „betolakodottak” saját õshazánkban, ez a „jutalom” kijárt Atilla örököseinek. A nyugaton felszívódott hunokban már nem keresnek ellenséget, onnét nézve megszûntek létezni. Ami pedig Buda halálát illeti, nemcsak a történeti tények cáfolják, de a magyar szellemiség sem engedte meg ilyen tett elkövetését sem Atillának, sem másnak. És ha ilyen szörnyûség elkövetését csak az erkölcsük nem engedte, akkor azt nem is tette meg senki, akár van erre „írott” forrás, akár nincs.

A hun kérdéskör tárgyalásába a németek már eddig is nagy energiát fektettek, valószínûleg nem véletlenül, õk a hunok „indogermánságából” kiindulva szeretnének a Régi Kelettel azonosulni. E szándék megléte azt mutatná, nem is olyan rossz a hunok származása. Szerintem azonban rossz úton járnak, ha a hunok indogermanizálásán munkálkodnak, mert az Atillával és a hun névvel kapcsolatos németországi helynevek azokra a területekre összpontosulnak, ahol valóságos hun letelepedés volt: Bajorországban és Svájcban, ez pedig nem indok arra, hogy a fehér hunokat - akik Ammianus Marcellinus szerint tényleg fehérek és szõkések lettek volna, mint az alánok - egyszerûen germánnal jelentsék ki. E kérdések megválaszolását bízzuk azokra, akik ezt felvetették. Ami azonban mindenki számára megfontolandó lehet, az éppen az a kívánság, hogy mindenki a saját történelmére lehessen büszke, akármilyen volt is az, pusztán azért, mert az a sajátja. Nyugodtan felszámolhatjuk tehát a kis nép - kis történelem, nagy nép - nagy történelem téveszmét most így együtt, mindannyian.