A reinkarnációs kutató Carol Bowman ezért különös figyelmet szentelt a kisgyermekek vizsgálatának. A könyvében arról számol be, hogy kutatásai során olyan esetekbe botlott, ahol kisgyerekek a korábbi életükben megélt halálos sérülésről "számoltak be". A gyerekeknek a megfelelő testtájukon hegek, anyajegyek vagy bőrfoltok voltak. Úgy, mintha azok a korábbi életben szerzett sérülés nyomai lennének. Erről a jelenségről más tudósok is széles körben számoltak be. A pszihológus Dr. Morris Netherton egy olyan pácienssel találkozott , aki úgy hitte már élt korábban is. A páciens hite szerint ő Rita McCullum néven 1903-ban született. Az élete nem volt boldog, olyannyira, hogy 1933 június 11.-én a szabóműhelye egyik mellékhelységében felakasztotta magát. A szabóműhely new yorki címét is megadta a páciens. A tiszta tények alapján a pszihológus utánajárt a történetnek a városi tanácsnál, ahol alátámasztották a történetet: 1933 június 11.-én egy Rita McCullum nevű 30 éves nő felakasztotta magát.

Ez csak egy példa a sok közül, hogy vannak esetek, amikor a reinkarnáció tűnik a logikus magyarázatnak. Indiában az újraszületés tana mindennapos és elfogadott, így nem csoda, hogy Dr. Ian Stevenson elsősorban ezen a vidéken kutatott a reinkarnáció után. Az indiai egyetemek professzorai is vizsgáltak reinkarnációs eseteket. A kutatókra leginkább az 1944 január 17.-én Új-Delhi-ben született lány, Shanti Devi esete volt hatással. 1953-ban kutatásaik után egyöntetűleg kijelentették, hogy Shanti Devi esete a reinkarnáció bizonyítása, a kilencéves lány emlékei egy 25 évvel korábbi életre nem magyarázhatóak más módon.

Mi is történt? Miután a kis Shanti megtanult beszélni, szüleinek azt mondta, hogy őt valójában Annes-nak hívják, Muttra-ban él és a kereskedő, Ahmed Lugdit felesége. Oly makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő nem Shanti, hanem valaki más, hogy szülei végül elvitték egy brahmanikus orvoshoz. Az orvos felismerte, hogy a kislánynak nem elmebaja van, hanem másról van szó. A megfelelő hivatalban utánaérdeklődve kiderítette, hogy Muttra-ban valóban él egy Ahmed Lugdit nevű kereskedő, akinek a felesége 1928 október 25.-én gyermekágyi lázban meghalt. Shanti részleteket mesélt az otthonukról, a férjéről, például, hogy annak milyen szakálla van és hol van sebhely a karján. A szülők elhatározták, hogy utánajárnak a furcsa történetnek. Az indiai kormány kész volt az akkor 54 éves özvegyet, Ahmed Lugdit-ot és családját Új-Delhibe vinni. A gyermek Shanti 15 ismeretlen férfi közül azonnal felismerte az állítólagos férjét. A kutatócsoport ezután elvitte a kis Shanti-t az számára addig ismeretlen Muttra-ba, ahol a lány pontosan leírta korábbi életét. Leírta a házakat és utcákat, mielőtt elértek volna oda. Természetesen felismerte Ahmed házát is, és ott a padlódeszka alatt egy csomag pénzt keresett, amit oda dugott el. A megdöbbent Ahmed elmondta, hogy azon a helyen valóban talált pénzt.

A reinakrnációs eset valódiságát illetően a kutatóknak minden kétsége eloszlott. A kis Shanti valóban egy és ugyanaz a személy volt, az eltávozott Annes-sal. Az újjászületés legprominensebb képviselője a dalai láma. Ha egy dalai láma meghal, azonnal csapatok alakulnak, akik egész Tibet területén és azon túl a szent ember újjászületett énjét keresik. A legutóbbi dalali láma kutatás során megdöbbentő események történtek. A fiúgyermek felismert személyeket a korábbi életéből és meghatározott tárgyakat pontosan leírt. A kutatók számára egyértelmű volt, hogy a fiú a keresett reinkarnálódott láma. A távolkeleti hittanok szerint nemcsak a dalai láma, hanem minden ember egyfajta életkerékben újra és újra megszületik. Vannak olyan tanok, amely szerint az ember állat formájában is újjászülethet. Ezért vannak emberek, akik a szájuk elé kendőt kötnek, nehogy belélegezzenek szemmel nemlátható apró élőlényeket, melyek valaha akár emberek is lehettek.

Az a jelenség is megdöbbentő, hogy emberek hipnózis alatt idegen, soha nem tanult nyelven beszélnek. Honnan jöhet ez a tudás? Nem mond-e ez ellent annak a hitnek, hogy az ember a halála után egyfajta paradicsomba, vagy menyországba jut? Ha az emberek egyfajta "életkerékben" újra és újra megszületnek, az emberiség létszáma pedig folyamatosan nő, honnan kerülenk elő új és új lelkek? Az is kérdés, hogy az ember a halála után azonnal új testbe bújik? Ha nem, hol van az átmenet időben? Van-e tényleg reinkarnáció? A kérdések sajnos egyelőre nyitottak maradnak.

A klinikai halál állapotából visszatért emberek élményei szerte a világon meglepően hasonlóak: a beszámolókban ugyanolyan elemek egymáshoz hasonló sorrendben bukkannak fel.

Ez egy részlet Dr. Pilling János pszichiáter írásából.


Az élmény
A halálközeli élmény leggyakoribb összetevői: a halál beálltát megállapító ember szavainak hallása, békesség és fájdalommentesség érzete, a testből való kilépés élménye, a test körül zajló események látása, találkozás halott hozzátartozókkal, áthaladás egy sötét alagúton, fényhatás érzékelése, az életút áttekintése, annak az érzete, hogy vissza kell térni az életbe, az ettől való vonakodás, majd a visszatérés után az élmény kifejezésének nehézsége. Nem mindenki éli át a halálközeli élmény minden elemét, és az „állandó” elemek sokszor egyéni jellemzőkkel egészülnek ki.
Annyira különösek, sokak számára hihetetlenek ezek a beszámolók, hogy Moody könyvének megjelenése után jó néhányan azt gondolták, hogy a történeteket csak a szerző találta ki, s az újabb beszámolók ennek mintájára születnek. A valóság ezzel szemben az, hogy jóval Moody könyvének megírása előtt is ismertek voltak ilyen beszámolók. A legrészletesebb leírást a tibeti Halottak Könyvében találhatjuk, amelyet a Kr. sz. VIII. században jegyeztek le, de a szövege jóval korábbi szájhagyomány.
A halálközeli élményekkel foglalkozó első írás 1892-ben jelent meg Albert Heim svájci geológus profeszszor munkájaként, aki egy szikláról lezuhanva a levegőben élte át ezt az élményt. Alpinista társaitól harminc hasonló beszámolót gyűjtött össze. A jelenség értelmezésére vállalkozó első hipotézis 1930-ban jelent meg, s a halálközeli élményt a halálfélelem elleni védekező mechanizmusként értelmezte. Ez az írás a halál utáni állapotot ismerteti, részletesen szól mindazokról az elemekről is, amelyekről manapság a klinikai halálból visszatért emberek beszámolnak. Önéletrajzi írásokban még Moody könyvének megjelenése előtt számolt be saját halálközeli élményéről például az analitikus C. G. Jung (Emlékek, álmok, gondolatok), a sarkkutató Richard Byrd (Egyedül), az angol írónő, Katherine Anne Porter (Fakó ló fakó lovasa), a magyar írók közül pedig Móra Ferenc (Amikor én az égben jártam).
A jelenség napjainkban az érdeklődés előterébe került, jórészt azért, mert megnőtt a halálközeli élményt személyesen is átélő emberek
száma. A Gallup Közvéleménykutató Intézet felmérése szerint az amerikai lakosság 5 százaléka élte már át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az Egyesült Államokban nyolcmillió embert jelent. Az élmények gyarapodásának oka elsősorban az újraélesztési technika fejlődése, másrészt pedig az, hogy halálközeli élményt valójában nem csak a klinikai halál állapotában lehet átélni. Ugyanilyen tapasztalatokat szerezhetnek életveszélyes helyzetben levő, de azt testi károsodás nélkül túlélő emberek. Halálközeli élmény átélhető bizonyos kábítószerek (elsősorban az LSD, a hasis és a meszkalin), valamint bizonyos műtéti altatószerek (elsősorban a ketamin) hatására, sőt, akár tudatosan, meditáció útján is. Maga a halálközeli élmény kifejezés tehát pontatlan, de mivel már általánosan elterjedt, és nehéz más fogalommal helyettesíteni, továbbra is ezt használják a jelenség leírására.

Utóhatások Ez az élmény erőteljesen hat az átélőire, s nem egyszer alaposan megváltoztatja a világnézetüket, a többi emberrel való kapcsolatukat, a halálról, a túlvilágról, a vallásról kialakult nézeteiket. Ezek az utóhatások majdnem annyira jellegzetesek, mint magának a halálközeli élménynek az összetevői.
Bár az első napokban sokan sajnálják, hogy vissza kellett térniük az életbe, rövidesen megerősödik bennük az az érzés, hogy életben maradásuknak valamilyen célja volt. Gyakori, hogy felfokozott aktivitással igyekeznek megtalálni a szinte ajándékként visszakapott élet értelmét. Sokan karitatív tevékenységekbe kezdenek. Ez összefügg azzal is, hogy az életük értékrendje átalakul. Például úgy érzik, hogy a siker, a pénz, a karrier mulandó, s a szeretetet, a mások javára is fordítható tudást tekintik maradandó értékeknek. Emberi kapcsolataikban erősödik az empátia és a tolerancia, érzelmeiket – főleg a mások iránti szeretetüket – nyíltabban fejezik ki. Az életszeretetük nő, és csökken öngyilkossági hajlamuk. Érdeklődésük a különféle vallások tanításai felé fordul, elmélyül a vallásos hitük, de elutasítóbbá válhatnak a dogmákkal szemben. Halálfélelmük enyhül, s növekszik a halál utáni létezésbe vetett hitük.