Magyar Adorján
A Lelkiismeret Aranytükre
III.
Következtetések
A jelen dolgozatom első (Ismertetés) részében elmondottakat a második részben (Bizonyítékok) fölhozott néprajzi és egyéb adatokkal támasztottam alá, habár ott is ez adatok közül csak egyeseket hozhattam föl. Úgy itt is csak a néprajzi adatokból levont következtetéseimet hozhatom, mivel az összes néprajzi adat fölsorolása túlságosan hosszadalmas volna.
Őseink legrégibb vallásos kultuszhelyei, azaz Szent Helyei, berkek, kertek voltak és ilyenekül főkép szigeteket, domb- avagy hegytetőket választottak, habár vallásos kultuszhely volt úgyszólván minden forrás is. Az ilyen szigeten avagy kertben állott rendesen egy szent fa is, amelynek ágai közül, mint kiemelkedő helyről szokott volt a táltos a néphez beszélni. Ezen szent fából fejlődtek azután a későbbi szószékek is. A táltos ilyenkor a Napisten, azaz az emberek tanítója és gondviselője nevében beszélt, amiértis a magasból jövő szava „égi szózat”-ként, vagyis a Napisten szavaként fogatott föl. Ezért szokás volt az is — amint ezt művében Kandra Kabos mythológusunk rokonnépeinknél még meglévőként fölhozza —, hogy a táltos a fa lombjai között néha, de nem mindig, úgy helyezkedett el, hogy látható ne legyen. Mindenki tudta ugyan, hogy a táltos beszél, szava azonban a Napisten szavának tekinttetett, azért mert minden erőny — a gondolat és a hang is tehát — a Nap adománya, a táltos pedig, mint különösen bölcs ember, tehát szerintük a Napból több erőnyt örökölt, mint a többi ember, amiértis a táltos beszéde joggal a Napisten szavának is volt tekinthető. Szokás volt az ilyen szent fa ágai közé vesszőfonadékból rendesen és szépen megkészített szószéket is csinálni. A mai templomokban is a szószéknek mindig van teteje is, holott hiszen a templom belsejében erre semmi szükség, mert sem eső, sem napheve a papot itt nem bánthatja. Ez tehát, a pap feje fölé hajdan boruló lomb ma értelmeveszett emléke. A fán levő szószékre is létrán avagy a fa törzsébe erősített hágcsón lehetett fölmenni, de igen vén fánál a följáró a fa odvában is lehetett, ami a minaretek eredetét is képezhette. Viszont a mai templomok szószéke is többnyire a templom egyik oszlopán van, ahová létrán kell fölmenni. Az oszlop pedig az egykori fa törzse helyébe lépett. A fáról, a fa első, villás elágazásából beszélő táltos tehát magát a Napistent jelképezte, épúgy mint ahogy népmeséinkben is az Aranymadár („A Világ Szépenszóló Aranymadara”, más változatban a „Tűzmadár”, mivel a Napisten egyúttal Tűzistenként is tiszteltetett) is a Napisten jelképe volt. Népmeséink szerint a Világ Szépenszóló Aranymadara a „Világ Zengő Aranynyárfája” (más változatban: Aranyalmafa, Világfája, Égigérő Fa. Zengő Fának akkor nevezték, ha rezgőnyárfa, jegenye vagy nyírfa volt, amely fák levelei a szélben zengő, susogó hangot adnak) „villás ágából” énekel, oly csodaszépen, hogy mindenkinek, aki hallja, szíve megtelik boldogsággal, megszépül és megfiatalodik. Aminthogy pedig a Napisten tanítása azonos a lelkiismeret szavával, így tehát a táltos és tanítása (azaz az Aranymadár és éneke) jelképezi a Napot is, de a lelkiismeret szavát is, vagyis szintén jelképesen: az Aranytükörrel is azonosul.
A Zengő Fa alatt tehát a szentkertbeli Szent Fát kell értenünk, amelyet azért neveztek így, mert a nyár-, a jegenye és a nyírfa levelei, hosszú szárukon minden fuvalomra a fülnek oly kellemesen zsonganak, susognak. Ősregéink (mai népmeséink) szerint azonban a szent fák leveli aranyból voltak, amelyek az alkonyati szellőben egymáshoz verődve, miként aranypénzek, gyönyörűségesen csengtek-bongtak és amely zenéjük az Aranymadár énekét kísérte. Valóban őseinknél szokás volt jó termésű esztendőkben vert aranyból való leveleket avagy aranypénzeket a Szent Helynek ajándékozni, amelyeket a Szent Fára aggattak. Inséges esztendőben avagy más bajok esetén aztán a táltosok ez arannyal segítették a népet. Amiért is, ha a Szent Fa aranylombját elvesztette, ez mindig szomorúság, gyász jele is volt, aminthogy szomorúságot jelent és az emberek lelkében szomorú hangulatot kelt a fák őszi lombjavesztése is. Való igaz pedig, hogy épen a nyárfa, a jegenye és a nyírfa levelei ősszel a legszebb aranysárga színt öltik és fényesek lesznek. Úgyszintén némely nyár- és jegenyefa levelei pedig teljesen kerek alakúak és így, amikor sárgák és fényesek, aranypénzekre élénken emlékeztetnek és ha a szélben nem is csengenek, de hosszú szárukon ide-oda mozogva és egymáshoz verődve, a fa ismert, kellemesen zizegő-susogó hangját okozzák. Amely tényekből pedig azt következtethetjük, hogy természettisztelő ősvallásunk említett gyönyörű költői képzetei, eszméi nem önkényesen kitalált dolgok, hanem a Természet jelenségein alapulnak és habár őseink költői lelkülete alkotásai, de az örök Természettel teljes összhangban való életük folyományai is.
A Világ Zengő Aranynyárfája lábánál volt a népmeséinkben ma is emlegetett a Világ Fényes Ezüsttava, amely Tündér Ilona Ezüsttükrét, vagyis szintén a lelkiismeretet is jelképezte.
Később, amikor már szép templomok, azaz Istenházak is épültek, ezekben a szószékül is szolgáló Szent Fa mesterségesen készült és az aranyból vert faleveleket ennek műágaira aggatták, ekkor azon az aranylevelek, valahányszor a táltos a szószékre föl- avagy arról lement, esetleg beszédeközbeni mozdulatainál is, meg-megcsendülhettek. Az ilyen mesterségesen készült fák törzse igazi fatörzsből avagy esetleg többől is, volt összeállítva s ágai bár igazi ágakból, de szintén mesterségesen lehettek beléjük erősítve. Úgy a törzs, mint az ágak arany és ezüst veretekkel, szögekkel és gyöngyházberakásokkal is lehettek ékesítve, amiáltal az illető fanem kérge utánoztatott, mivel ugyanis, törzseink szerint más-más fát tiszteltek Szent Faként. Például a tulajdonképeni magyar törzseknél az alma- és a narancsfa is, a palócoknál a jegenye, a nyár (de akik a jegenyét ma is pálma néven nevezik), a jászoknál a jávor szerepelt, stb. A magyar törzsek szent fáikra aranygömböcskéket is aggattak és ez a regék „aranyalmái” eredete. Ősidőkben, amikor hazánk éghajlata még melegebb volt, itt narancs is termett, amely gyümölcs természetes színe az aranysárga. Természetesen az ilyen kincses fákat, hogy idegenek meg ne lopják, utóbb már őriztetni is kellett, amely meglopásról és őriztetésről ma is számtalan népmese, rege és mythosz szól.
A Szent Fa előtt, éspedig az óg alatt, vagyis az Istenház hupolaga legtetején levő egyetlen ablak alatt volt a rézből avagy bronzból való, kerekeken oda és onnan eltolható nagy üst, avagy medence, tele vízzel, és ez a Világ Fényes Ezüsttava jelképe volt. Amely medence vize az ógon át az Égből hullott esővíz volt. Ilyen kerekes üstöket, a Bronzkorból származóakat, Magyarországon találtak is. Megjegyezem még :
Óg vagy
ók,
ig ős-szavunknak
luk, ablak, de egyúttal
szem jelentése is volt, amiről még igen, igen sok elmondani valóm volna, de amit itt el kell hagynom. Ezen ős-szavunkból származott a
szem jelentésű latin oculus, a német
Auge és a szláv
oko szó. Viszont a régi magyarban
hupolag, a finnben
kupla = hólyag. Innen származott a latin
cupola szó, amely azonban már igen késői műveltségi szó lévén, csak az említett magyar és finn természeti ős-szó származéka lehet. Ide tartozik egyébként a magyar
kúp és
kupak szó, valamint a török
kapak = kupak,
kapamak = befödni szó is, sőt az olaszban is
coprire = befödni.
E medence körül ültek gyékényeken avagy szőnyegeken a táltos szavát (jelképesen: az Aranymadár énekét) hallgató hívek (5. ábra), akik a beszéd után a víztükörben magukat megnézték, ami magábaszállást, elmélkedést, a lelkiismeret megkérdezését jelentette. (A rajzon itt hiba az, hogy a medence kerekes volta nincsen föltüntetve.) Víztükörben pedig magunkat csak akkor láthatjuk meg, ha erre a világosság fölülről vagyis függőlegesen esik. S ez őseink Istenházaiban valóban így is volt, mivel ezek csakis fölülről, vagyis az ógon át kaptak világosságot. Viszont ősidőkben ez meg csak akkor lehetett így, a Szent Kertekben, amikor a Nap pontosan a Delelőn (a zeniten) állott.
Őseink Aranymadara egy hollóféle, de pávanagyságú és a mai paradicsom madarakra hasonlító madár volt. Rég kihalt, de népünknél tiszteletét valamennyire örökölte a szintén hollófélék közé tartozó babuka, amely bár sokkal kisebb, de rá némileg hasonlít. Az Aranymadárnak főkép pannon, más nevén pún, őstörzsünknél, (amelyből az elárjásodott vendek, venédek vagy venétek is származtak), volt nagy kultusza. A Dunántúl ma is szokás fából, farkát és szárnyait kiterjesztő babukát készíteni s ezt a szobában a mennyezetre akasztani, mintha röpülne. (Lássad: Malonyai: „A magyar nép művészete.”) Ez így bizonyára régen is szokás volt, csakhogy akkor e madarat még aranyból készítették, és ez is a Nap jelképe volt, amely fényes Aranymadárként száll az Égen, az emberek világa fölött. Az ősi, igazi Aranymadár is pávamódjára tudta farkát kiterjeszteni, amikor is ennek kereksége valóban sugározó Naphoz volt hasonlítható. De farka tövéből kétoldalt hosszú, lágy, aláfolyó tollai is voltak, mint a mai, sárga paradicsommadárnak. Fején a babukáéhoz hasonló tolltaraja volt, egész teste, farka és szárnytollai mind aranyszínűek és fémes fényűek voltak, mint a páva tollai, habár ez utóbbiéi többszínűek. Úgylehet azonban, hogy voltak valahol tűzvörös tollai is, mivel némely népmesénk Tűzmadár-nak is nevezi, ami tehát a Főnix-madárral is azonosítja, bár azonos kétségtelenül a kínaiak Fung-madarával is, amely a kínai regék szerint szintén gyönyörű fuvolahangon énekel.
Az Aranymadár kiterjesztett farka a lemenő Napot jelképezte, mivel e madár, a regék szerint, alkonyatkor szokott volt gyönyörű fuvolahangon énekelni. Mikor estefelé leszállott a Világ Zengő Fája villás ágába (6. ábra), farkát kiterjesztette és néha szárnyait csattogtatta és tollait megrázta. Ilyenkor néha egy-egy tolla lehullott és ezeket az énekét meghallgatni a fa alá odagyűlöttek közül a szép leányok fölszedték és piros pünkösdirózsákkal együtt velük a legények kalapját ékesítették, amint ezt egy régi népdal is elmondja. Kifejtettük, hogy az Aranymadár a Lelkiismeret Aranytükrével is azonosíttatott, de meg kell jegyeznünk, hogy vele kapcsolatban mégis főkép az Istenházak oltárán álló Aranytükörre gondoltak. Ezek némileg villához hasonlóan kettéágazó, de különfélekép is kialakított állványocskán állottak. Például a tulajdonképeni magyar törzseknél ez a Csodaszarvas szarvait is ábrázolhatta, hegyein csillagokkal (7. ábra), illetve lehetett igazi szarvakból való, de képeztethetett cserfából avagy rézből is, szépen stilizálva és sötétkék avagy fekete színűre zománcolva, mivel a Csodaszarvast, mint az Ég jelképét is, ilyen színűnek képzelték és egy hitrege szerint a Napisten a Csodaszarvas hátán, ennek szarvaiban fogódzva, úszik a Mindenség Tengerében. Palóc őstörzseinknél — amelyektől a pelazgok származtak — viszont az állványocska vagy a Zengő Aranynyárfát jelképezte, vagy nőalakot. Malonyay „A magyar nép művészete” című könyvében (III, kötet, 207-211 oldal) bemutat olyan népi állótükröket is, amelyek kerek alakjukat (7./a ábra) még így is megőrizték, vagyis a hajdani oltári állótükrökre hasonlítanak ma is. De bemutat egyet, amely bár négyszögletes, de amelynek állványa kiképzésében még fölismerhetjük az Aranynyárfa ágait, sőt még az Aranymadár énekét meghallgatni körégyűlött embereket és állatokat is föltünteti, míg a tükör valamikor az Aranymadarat jelképezte. Mindezen indítékokat (motivumokat), habár népünk ma már nem érti, de fönntartja hűségesen az ősi hagyományokat. Hogy azonban ez indítékok még máig is fölismerhetők, ez azt is jelenti, hogy legföljebb vagy 100 évvel ezelőtt ezeknek a mesékkeli kapcsolatát még tudták.
Nem hagyhatjuk itt el a görög Orfeusz-rege megemlítését.
Orfeusz a hitrege (mythosz) szerint Apollon Napisten fia. A mi mythológiánkból azonban kitűnik, hogy Orfeusz Apollonnak csak mintegy megkétszereződése volt, vagyis a Napistennek egyik megnyilvánulása, illetve, hogy Apollon volt az Égen járó,
nappali Nap, Orfeusz pedig az
esti és
éjjeli, vagyis az Alvilágba alászálló és az Alvilágban járó Nap. De természetesen ezt is csak úgy értjük meg teljesen, ha nem feledjük, hogy ősműveltségünk idejében, amidőn őseink e regéket megalkották : nappal és nyár, este és ősz, éjszaka és tél még egymással azonosak voltak, vagyis hogy az Északi Sark még hazánk területén volt, habár ugyanekkor itt még enyhe éghajlat volt. Ismeretes, hogy a görög rege szerint is Orfeusz oly gyönyörűen hárfázik, hogy nemcsak az emberek, de az állatok is, vadságukat feledve, megszelidülve, köréje gyűlnek, hogy őt hallgassák. Ma már senki sem érti, hogy a vérengző vadállatok, amelyek megszelidülnek: tehát a gonosz embereket jelképezik, jelentik, akik megjavulnak, ha a Napisten, vagyis a Lelkiismeret szavát (az Aranymadár énekét, a táltos tanítását) meghallgatják. Ez volt tehát őseinknél e hitregeindíték jelképes értelme, amelyet azonban már sem a görögök, sem a rómaiak nem ismertek, nem értettek.
Egy magyar népmesénkben („A király szép leánya”) a Nap beleszeret egy királyleányba (Tündér Ilona), de ezt egy sárkány elragadja az Alvilágba (Euridike elrablása). A Nap keresésére indul, de előbb vörösképű és vörösruhás, öreg, rút koldussá változik, aki rút, vén, sánta gebén lovagol. A koldus azonban oly csodaszépen énekel, hogy a király (az elrablott leány atyja) az ablakhoz megy, látná, ki énekel ily szépen. Látja a Vörös Koldust, amint sánta lován a hóban halad, énekel és énekét tökhéj-kobozán kíséri. Szolgáit küldi, a koldust hívják be, stb. Ez indíték értelme az, hogy ősidőkben lemente előtt, vagyis késő ősszel, a Nap a láthatáron látszott sokáig körülbolyongani. Ismeretes pedig, hogy lementekor a Nap, a levegőrétegek fényirányeltérítése következtében néha eltorzulni látszik, azaz szabályos korongalakját elveszíti, vagyis „rút” lesz. Hogy pedig lementekor a Nap vörös is lesz, ezt akárhányszor láthatjuk.
Koldus szavunk a
kolindál, kalindál, kalandoz, kalézol, kólicál = kószál, jár-kel, mendegél, bolyong, körben bolyong igéink
kol, kal, kel szótövéből származik, ami a hasonló szavak eredetét is megfejti; az árja nyelvekben meglevőket is. Hogypedig ez valóban így van, még jobban bizonyítja azon párhuzam, hogy az olasz-latin
mendico, mendicus, mendicare = koldus, koldulni szavaink eredetét meg a mi
mendegél igénk magyarázza meg. Más párhuzam az is, hogy az olasz nyelv velencei tájszólásában a
remengo szó jelent egyaránt tönkrejutást, koldussá válást, valamint kószálást, bolyongást is. Például náluk közönséges szitok : „Va remengo!” = Menjél tönkre, vagy légy koldussá. Vagy mondják azt is: „El ze andá a remengo.” Tönkre ment, koldusbotra jutott. De mindami mellett ugyanezen
remengo szónak még kószálás, bolyongás, vándorlás értelme is van. A szó megfelel az olasz irodalmi nyelv
ramingo szavának, amelynek azonban csakis bolyongás, kószálás értelme van. Viszont a magyar „koldusbot” kifejezés is azt mutatja, hogy a koldus mindig vándorol, mert a vándorlók szoktak bottal járni, amit másrészt a „vándorbot” kifejezésünk is mutat. Továbbá: a magyar népnek ma is közönséges szólása: „kósza koldus”, mivel a koldusok valóban házról-házra, faluról-falura szoktak járni koldulni. Éspedig, különösen régebben, még énekelve, zenélve is. Mindami hitregékben azzal is összefüggésbe hozatott, hogy amidőn a Sark még Magyarország területén volt, a Nap úgy lemente előtt mint kelte után is, sokáig a láthatáron körben látszott bolyongani; amiértis az elmondottaknak még igen nagy hitregei háttere is van, de amivel itt nem foglalkozhatunk.
Fontos a szóban levő népmesében az is, hogy itt tehát a naplemente és a gyönyörű éneklés és zenélés közötti egykori összefüggés nyomát is még megtaláljuk. És ime: a hangversenyeket, „zeneestélyeket” ma is este szoktuk tartani.
De kitűnik mindezekből még az is, hogy őseinknél az ősz és tél a Nap lementével és az Alvilágbani bolyongásával, a nyár pedig delelőjével (a zenitre érkezésével) volt azonos.
Tudván mi mármost mindezt, világosan értjük azt is, hogy Vajnämöjnen, a finnek egykori nemzeti istensége, vagyis az őszi és téli megnyilvánulásában megjelenő Napistenük, miért képzeltetett őszhajú, őszszakállú öreg embernek (ifjúkori megnyílvánulásai : Lemminkäjnen és Kaleva vagy Kalervo) és miért mondatik el, hogy mielőtt csolnakján a tengeren útrakel és az embereket elhagyja (egykori magyar hitrege szerint a Csodaszarvas hátán a Mindenség Tengerén), búcsúzásakor, előveszi hárfáját és énekel oly gyönyörűségesen, hogy nemcsak az emberek, hanem az állatok is köréje gyűlnek őt hallgatniok. A mi Vörös Koldusunk, Vajnämöjnen és Orfeusz tehát egymással azonosak és a lemenő Napot jelentik. A gyönyörű ének alatt pedig az öregen búcsúzó Napisten tanácsait, oktatását, más szóval: törvényeit, kell értenünk, de amelyek ősidőkben szebbnél-szebb verses énekekbe, regékbe, példabeszédekbe is voltak foglalva. Ilyenek maradványa a finn Kalevala némely éneke is. Amely regéket az öreg regős tehát énekelve és zenélve mondott el.
Miután mindezeket megtudtuk, megértjük nemcsak az Orfeusz-hitregét, de a Mózes-hitregét is, vagyis azonnal észre kell vegyük Mózesnek a fönti hitregei személyekkel, azaz őseink Napistenéveli azonosságát. Mózes is fölmegy magasra, a hegyre (a Nap a zenitre), hogy a Nagy Égisten törvényeit fogadja, ugyanúgy mint ahogy vogul rokonaink regéjében a Napisten fölmegy atyja, Numitorem Égistennek az Ég legmagasabbján levő lakába (a zenitre), hogy ott annak tanácsait, oktatását kikérje, amelyek szerint azután az emberek világa fölött intézkedjen, amelyek szerint az emberek életét igazgassa. Vagyis világosan látjuk ennek a Mózes törvényhozásávali azonosságát. Mózes is erőteljes férfikorában, vagyis élete
delelőjén megy föl a Színai hegyre (a Nap az Ég delelőjére), ahol törvényeit Isten személyesen adja át neki, és ő is öreg korában, mielőtt az emberektől elbúcsúzna, közli velük „Második Törvényét” (Deuteronomio), vagyis az utolsót, halála előtt (a naplemente) éspedig versekben, hangosan
énekelve. (Eszünkbe juttatja ez a halál előtti szép „hattyúdalt” is.) Be kell tehát látnunk, hogy Mózes nem történelmi személy, hanem csak a mi Napistenünk késői és elváltoztatott másolata, akinek a legföljebb nehány ezer évvel ezelőtt a zsidó papok által összeállított törvényeket tulajdonították.
Őseink táltosai, amidőn az áldozókertbeli Szent Fa villás ágából, illetve a kert avagy istenház szószékéről a néphez beszéltek (a mai „prédikálás” eredete), aranyos vagy aranysárga palástot vettek magukra, hogy a tanító Napistent, illetve a Világ Szépenszóló Aranymadarát ezáltal jelképezzék. De lehetett a palást piros is, ami meg a naplementét, a Tűzmadarat illetve a Vörös Koldust jelentette. Az Aranymadarat jelentő sárga palást fejti meg azt is, hogy Buddhát, azaz a nagy tanítót, a buddhisták ma is aranyszínű palástban ábrázolják, de annélkül, hogy ennek igazi értelmét is tudnák, és hogy a buddhista papok máig is sárga palástban járnak. A buddhizmus pedig, tudjuk, az észak-indiai hindoszkitha népektől indult ki, azaz tehát nem a hinduktól, hanem turániaktól, amiértis hagyományait ősnépeinktől származottaknak tekinthetjük. Meg kell még említenünk a bánatszallagokat is, amelyeket a Szent Fákra volt szokás akasztani. Erdélyben ma is vannak a nép által szentnek tekintett fák, amelyek törzse villájában szentkép avagy szobrocska van, ma természetesen keresztény. Az ilyen fák ágairól néha szallagokat, kendőket, néha selyemből valókat, tehát meglehetős értékűeket, valamint egyes ruhaneműeket is látunk függeni. A nép ugyanis némely helyen azt hiszi, hogy bizonyos, nem túlságosan nagy bűnöket, különösen a haszonlesésből elkövetetteket, de paráznaságokat is, ilyen holminak a Fára akasztásával, azaz tehát föláldozásával, megválthatni. Ezeket, mielőtt odaakasztanák, össze-vissza lyukgatják, hogy ezek így értéktelenné válva, senki el ne lopja. Régen ez természetesen fölösleges volt, mivel senki elvenni úgysem merészelte volna, mert hiszen ezáltal annak bűnét és büntetését vonta volna magára, aki a tárgyat fölakasztva, attól szabadult. Sőt a mai babona szerint, amint hallottam, a fölakasztott dolgokat még érinteni sem jó, mert már ebből is baj ragadhat az emberre.
Ősvallásunk idejében az Istenházakban venni lehetett különböző színű és árú szallagokat, amelyeket, az elkövetett bűnt ráírva, ennek megváltásául a Fára kellett akasztani, akár Szent Kertekben álló igazi fa volt az, akár Istenházban álló mesterséges fa. Az írásokat senkinek sem volt szabad elolvasnia, habár úgysem lehetett tudni, melyiket ki írta, de olvasta az öregebb táltos — bár, hogy melyiket ki írta, tudni ő sem kívánta —, és felelt is rajta, hogy az áldozat az elkövetett bűnért kevés, elég avagy sok-e. Ha kevés volt, az illetőnek még aranylevelet avagy aranyleveleket kellett a Fára akasztania, ha sok volt, aranylevelet vagy leveleket vehetett le a Fáról. Az így is egybegyűlő arany vagy az Istenház javára fordíttatott, vagypedig aranylevelekként a Fára akaszttatott, valamint ínséges esztendőben a törzs megsegítésére használtatott. Az áldozat, illetve az adott érték természetesen vagy ugyanannyi vagy több kellett legyen, mint amennyi az elkövetett rossz cselekedet haszna volt. E szokás régibb alakja az volt, hogy az illető (úgy mint a szokás mai, visszafejlődött alakjában) egyszerűen a maga belátása szerint akasztott föl valamit a Fára. Legrégebben az említett bánatszallagok csak nyírfakéregből vágottak voltak.
Látjuk az elmondottakból, hogy ez kellett legyen a mai gyónás és bűnmegváltás (penitentia) ősalakja.
Állattenyésztő törzseinknél, amelyeknél az állatáldozatok jöttek mindinkább szokásba (de ami a földművelő magyar és szemere törzseknél nem történt meg), ebből kifolyólag azután azon szokás is kifejlődött, hogy elkövetett bűnök megváltásáért állatokat áldoztak föl. Ami viszont újabb, vérengző és gonosz indulatú népeknél emberáldozatok bemutatásává is fajult el. Mégpedig gyakran úgy is, hogy a bűnös a maga bűne és büntetése alól úgy akart kibújni, hogy az istenségnek engesztelésül már nem csak állatot, hanem embert, gyakran szűzleányt, gyermeket, gyermekeket, esetleg a saját elsőszülöttét is, áldozták föl, amely ártatlan áldozatokat haláluk előtt még meg is kínoztak. Ilyen eszejárása azonban csak vérengző, kegyetlen természetű népeknek, egyéneknek lehetett, amelyek, akik istenségüket is magukhoz hasonló vérszomjasnak képzelték, amely istenségnek végtére tehát mindegy, hogy ki áldoztatik neki föl, a bűnös-e vagy helyette másvalaki. Neki a fontos csak az, hogy vért láthasson, illetve hogy neki engesztelésül ember kínoztasson és ölessen meg. Amely föláldozott személy, ha ártatlan, akkor úgy az áldozó mint ennek észjárása szerint, az istenség szemében is, még sokkal értékesebb volt.
A nép bűneiért föláldozott ártatlan bárányt, bakot, a „bűnbakot” a Bibliában is megtaláljuk. Mivel pedig ősnépeinknél a föláldozott állatok legértékesebb része azok bőre, szőrméje volt, ígyhát ezek egyrészét avagy az egészet akasztották a Szent Berkek, Szent Kertek Szent Fájára. Különösen a vadászatból élő törzsek aggattak föl értékesebbnél értékesebb szőrméket is. De természetesen mindezt nem csupán bánatból, hanem az istenség tiszteletére valamint ezek kegyei megnyerése érdekében is. Csakhogy mindez késői szellemi és erkölcsi hanyatlás következménye. A bőröket és szőrméket aztán, későbbi időkben, hogy el ne lopassanak, őriztetni is kellett, fegyveres emberekkel, ebekkel avagy a Szent Kertbe elzárt fenevadakkal. A bőrök összelyukgatása, ami rokonnépeinknél napjainkig is szokásban volt, még későbbi időkben jött szokásba, mivel ez kényelmesebb volt, az őriztetés pedig nem is volt mindig lehetséges. Népmeséink ezernyi változatban tartják fönn az ezüst- vagy aranylevelű, vagy aranyalmát termő fák meglopása és őriztetése emlékezetét, sőt van e meseindítékunknak olyan változata is, amely szerint selyemfüvön aranybúzát termő mező őriztetéséről van szó, amely utóbbi változat a gabonatermelő szemere és szarmata törzseinktől származik. De föl kell itt említenem a görögöknél is fönnmaradt Aranygyapjú-mondát is, amely Aranygyapjú (értsed: aranyszőrű kos bőre) egy király kertjében fára volt akasztva és sárkány őrizte, de mégis ellopták. E mondaindíték így már teljesen okszerűtlen, mert hiszen ha ezen aranyszőrme oly becses volt, hogy sárkány által kellett őriztetni, akkor hát miért akasztották volna kertben fára, holott jól elzárt épületben sokkal biztosabb helyen lett volna! Íme tehát ez is olyan dolog, amelynek megfejtése csak ősműveltségünket ismerve lehetséges, vagyis ez is egy adattal több, amely azt bizonyítja, hogy a későbbi népek ősregéinket átvették ugyan, de azok eredeti értelmét már nem tudták. A mai Oroszország területén élő rokonnépünknél fönnmaradott napjainkig azon szokás, hogy a keresztény papság által üldözött istenségeiknek titokban áldozott állatok bőrét a ma már rejtett és titkolt erdei áldozóhelyeiken ugyan, de még mindig úgy mint régen, fára akasztják. Mivel azonban a bőröket itt tolvajok ellen őriztetni nem lehetséges, ezeket összelyuggatással teszik értéktelenné. (Lássad: Krohn Gyula finn tudós: „A finn-ugor népek pogány istentisztelete”. Budapest. 1908. 72-73. oldal.)
Hamármost az említett ősi gyónásmódot, amely első pillanatra babonásnak tetszik, elemezzük, akkor a következő megállapításokat kell tennünk: Igaz ugyan, hogy a haszonhajhászásból, kapzsiságból avagy fösvénységből elkövetett bűn leghelyesebb jóvátevése az, ha a károsított kárát megtérítjük — amit a táltosok bizonyára tanítottak is —, de ez nem mindig lehetséges (és nem is kizárólag csak ilyen bűnöket lehetett a fára akasztott tárggyal vagy bánatszallaggal jóvátenni). Ha például a károsult olyan valaki volt, aki holléte már nem ismeretes avagy esetleg már meg is halt, akkor személyes kártalanítása már nem lehetséges. Hapedig tekintetbe vesszük, hogy a bánatadomány értéke egyenlő vagy nagyobb kellett legyen mint a bűnös úton szerezett haszon, akkor ezáltal is a bűn már ki van egyenlítve, mert az áldozat az illetőtől ugyanannyi vagy több önfeláldozást, önzetlenséget követelt meg, mint amennyi önzés volt az elkövetett hibában. Viszont az ilyen büntetés mindesetre hatásosabb, mint a más vallások szerinti, amelyek a büntetést a halál utánra odázzák el, de egyszersmind igazságosabb is, mint az elkövetett bűnökért örökkévaló, pokolbeli rettentő kínokra kárhoztatni, ami hiszen az elkövetett bűnhöz képest is lehetetlenül kegyetlen büntetés volna. Csakhogy itt ismét a későbbi, már kegyetlen indulatú népek eszejárása nyilvánul meg. Másrészt azon fölfogás is, amely szerint ha valaki a fára akasztott áldozati tárgyat ellopja, ezzel annak bűnét és büntetését veszi magára, aki ezektől a tárgy fölakasztásával szabadult, ez szintén csak babonának látszó vagy babonássá lett fölfogás, de teljesen logikus. Hiszen ha a föláldozott és most ellopott tárgy értéke megfelelt az elkövetett bűn hasznának avagy súlyos voltának, akkor aki azt ellopja : ugyanolyan bűnt követ el és ugyanolyan büntetést érdemel, mint aki a tárgyat áldozta. Ősvallásunk fölfogása szerint pedig a Nagy Isten, vagyis a Nagy Törvény vagy a Természet Örök Törvénye, tökéletesen és csalhatatlanul igazságos, de sem nem bosszúálló, sem nem engedékeny; büntetést, jutalmat hajszálnyira pontosan a bűn avagy az érdem szerint mér ki. Észre kell tehát vennünk, hogy ebben őseink eszejárása a mai természettudományi fölfogással egyezik, amely szerint minden jó és minden rossz törvényszerűen, illetve a természeti törvényeknek megfelelően hajszálnyira ugyanannyi emelkedést vagy süllyedést kell okozzon, mint amennyi érdeme vagy súlya volt a cselekedetnek, vagyis hogy mindez egyszerűen a pozitívum és negatívum törvényein alapszik. Nem bocsájtkozhatunk itt ezekfölötti bölcsészeti fejtegetésekbe, csak megemlítjük, hogy habár ezekkel szemben áll a Hegel-Nietzsche-féle tanítás, amely szerint rossz cselekedet nem is létezik, de kijelenthetjük, hogy ez csak természetellenes és beteges önzés termelte szofizma, valamint hogy tulajdonképen azt jelenti, hogy az illetők maguk nem tudták a jót és rosszat megkülönböztetni.
Népmeséink, hagyományaink nemcsupán áldozókertekről, szent berkekről tudnak, hanem emlékeznek „a Nap házáról” is, azaz tehát naptemlomról is, amelyet részletesen le is írnak : A ház maga gömbölyű, „olyan mint a kenyérsütő kemence (tehát kupolás) s ajtaja is kerek nyílású.” Elmondatik, hogy a Nap házában van a Nap tükre, mosdóvize és törölközője, ahol van egy jóságos asszony is, a Nap édesanyja, aki az érkező gyermekeket (értsed: az embereket, a magyarokat) szeretettel fogadja, megmosdatja, megtörölgeti, amiután ezek az Áldott Nap aranytükrébe nézhetnek, amitől „százszorta szebbek lesznek.” Ami a lelkiismeretkultusz azon szertartása emléke, amely szerint a lelki megtisztulást jelképező mosdást, törölközést és tükörbenézést a Nap temploma előtt és ebben kellett bizonyos ünnepek alkalmával végezni. A legtöbb mesénkben az mondatik, hogy az említett nő a Nap édesanyja, de van olyan is, amelyben szép leányról van szó, akiről az mondva, hogy a Nap leánya s hogy Hajnal a neve. Amiből következik, hogy valamikor a Nap templomában két papnő volt, egy idősebb és egy szűzleány. Hogy a hajnal költőileg a Nap leányának fogható föl, ez eléggé érthető. Benedek Elek magyar népmesegyűjteményében, a „Nádszálkisasszony” című mesében az mondva el, hogy a Nap háza pitvarában (előcsarnokában) Hajnal a mesehős hajába (őseink régen hosszúhajat viseltek, amelyet fonatokba is fontak volt) napsugarakat fon, és azt mondja neki, hogy most már mehet a Sötétség Országába, Nádszálkisasszony keresésére, mert ezek ott neki világítandanak. Ez tehát azt mutatja, hogy a Nap házában szereplő nő a híveket nemcsak megmosdatta, törölgette, hanem hajukat is megfésülte volt.
A Nap anyja a Tejút, amelyet néha fehér szarvasünővel is jelképeztek, avagy némely őstörzsünknél tehénnel is (hagyományaink Mennyei Nagy Boldogasszonya, vagyis az Ősanyag Istennője, aki azonos volt a görög-római mythologia Hera-Juno-jával), vagyis aki az emberiség nagyanyja is, akiről meséink még azt is elmondják, hogy van egy szolgáló leánykája, aki házi teendőjében neki segédkezik, de aki szerintem eredetileg azonos volt az említett Hajnallal.
AJÁNLOM AZ OLDALT
