Világszép Ilonka
(Magyar népmese.)


Volt egyszer egy szegény ember és annak gyönyörűszép leánya. Olyan csodálatosan szép volt a leány, hogy elnevezték Világszép Ilonkának. Szépségéről az emberek annyit beszéltek, hogy híre eljutott a királyhoz is. Ez, mivel még nem volt házas, azt gondolta magában, hogy ilyen világhíres szépségű leány jó volna neki feleségül és az ország királynéjául. Elküldött hát egy ügyes festőművészt, a leány képét festené meg, hogy lássa valóban olyan szép-e.
Elment a festő, a képet megfestette s a királynak elhozta. Ez pedig a képet meglátva, a leány annyira megtetszett neki, hogy nem gondolkozott többé, hanem aranyos királyi hintót küldött, a leányt hozzák el és vele édesapját is.
Örültek ezek mindketten a nagy szerencsének. Ilonka mindjárt a hintóba ült, apja pedig a bakra a kocsis mellé és elindultak a király városa felé. Útközben azonban találkoztak egy vén cigányasszonnyal és ennek feketeképű leányával. A cigányasszony az út közepére állva kiabálni kezdett a kocsinak, állana meg és őket venné fel. A kocsis ezt nem akarta és a cigányasszonyra kiáltott, hogy álljanak félre, merthogy ez királyi hintó s nekik nem való. De Ilonka az ablakon kiszólott a kocsisnak, hogy csak vegyék föl őket, mert azt kívánja, hogy a mai nap másoknak is örömnap legyen. Így hát a két csúnya nőt is fölvették és ezek beültek Ilonka mellé a hintóba.
Amint egyszer egy nagy folyóvíz mellett haladtak, a két cigánynő Ilonkát nagyhírtelen megragadta, mindkét szemét kivájta, őt meg a folyóba vetette. De a vénasszony a szegény leányka szemeit megtartotta varázsszernek. Mindezt pedig úgy sikerült elkövetniök, hogy sem a kocsis, sem Ilonka apja nem vett észre semmit.
Mikor a királyi palotához megérkeztek, a király kijött elébük, de majd kővé válott, mikor a két csúf, feketeképű nőt meglátta. A kocsis és Ilonka apja sem tudtak hová lenni ijedtükben. Hiába akarták a királynak megmagyarázni, hogy semmit sem tudnak és nem tudják, hová lehetett Világszép Ilonka s hogy e két nőt Ilonka kívánságára vették csak föl. A király nem hitt nekik, mert a banya a száját jobban tudta járatni és esküdözött, hogy hiszen ez Ilonka, csakhogy az arcát a Nap lesütötte, de hogy hamarosan épen olyan szép lesz, mint azelőtt, csak óvni kell a napsütéstől. A király ezt elhitte, a leányt elvette feleségül, Ilonka apját pedig börtönbe vetette, amiért leányára nem tudott jobban vigyázni.
Szegény Ilonkát pedig a nagy folyóvíz vitte, vitte lefelé, míg egyszer éjszaka egy fövényre kivetette, de még élve, egy öreg halász kunyhója közelében, aki a leány sírdogálását meghallotta, kunyhójából kijött és őt ott találta a parton, ázottan és a hidegtől reszketegen. Karjára vette szegénykét, kunyhójába vitte, ahol aztán fájdalommal vette észre, hogy vak és meglepetve látta, hogy könnyei igazgyöngy szemekké változnak.
Szeretettel gondjaiba vette, ápolta, mintha tulajdon édes leánya volna, Ilonka pedig neki elmondotta szomorú sorsát. Mivel pedig a leány, szerencsétlenségében, gyakran sírt, a halásznak nemsokára egész zacskó igazgyöngy gyűlött össze. Egyszer aztán fogta a zacskót és elment a városba a gyöngyöket eladnia. Sokan szerették volna megvenni, de ő azt mondotta, semmi pénzért, aranyért oda nem adja, csak két szemért. Csakhogy bizony, a gyöngyök bármily szépek is voltak, de érettük szemeit senki sem akarta odaadni !—Egyszer aztán eljutott a király palotájához is és ott a királyné is hírét vette a halász szép gyöngyeinek. Hivatta s a gyöngyöket meglátva, minden áron meg akarta venni. Eszébe jutottak Ilonka szemei s titokban, anyja tudta nélkül, a dobozkát elcsente, amelyben a szemek voltak, és érettük a gyöngyöket meg is kapta. Az öreg pedig boldogan sietett haza, a szemeket helyükre visszarakta, hajnali harmattal megáztatta, mire, íme :—Ilonka szemei helyrejöttek és ő ismét látott, sőt talán még szebbé is lett, mint amilyen azelőtt volt.
Éltek mármost békében, mintha apa és leánya volnának. Valamely nap arra járt egy fiatal vadász, aki nem volt más, mint maga a király. Mikor Ilonkát meglátta, ennek szépségén annyira elcsodálkozott, hogy szólani is alig tudott s mert mindjárt észrevette, hogy a festő által hozott képre hasonlít. Megkérdezte Ilonkát :
— Ki vagy te és hogy hívnak ?
— Amíg odahaza voltam — felelé ez — Világszép Ilonkának hívtak...
Így aztán megtudott a király mindent és Ilonkát elvette feleségül, mert ama két gonosz nő, mikor őket az ablakból meglátta, hogy jönnek, nagy sietséggel elmenekült, mivel gondolták már, hogy a király mindent megtudott és őket megbüntetné.
A király és Ilonka pedig éltek boldogan. Meg akarta a király gazdagon ajándékozni az öreg halászt is, de ő inkább visszatért folyóvizéhez.
Így élnek ők ma is békében és boldogan, ha meg nem haltak.



MAGYARÁZATOK
a „Világszép Ilonka” meséhez.


Ezen magyar népmesénkben nagyobb mérvű eltérés, romlás az, hogy benne Ilona fivére (Bálint-Belraggio-Apollon) helyett apja szerepel. Míg az, hogy tenger helyett folyóvízről van szó, talán nem is romlás. Ha romlás, akkor ez annak következménye, hogy a mai Magyarországtól a tenger távol lévén, ez a nép eszmevilágában már háttérbe szorul. Magyarázhatjuk azonban ez eltérést másképen is :—A régi mythologiákban ugyanis a Világtenger, amely a szárazföldet körülveszi, tulajdonképen ezt körülfogó folyóvízként van fölfogva. Így van ez a régi görögöknél is, akik szerint az Okeanosz, bár végtelennek, túlpartnélkülinek, de önmagába visszatérőnek, vagyis örökké körben folyónak képzeltetett. Ez bennünket pedig arra emlékeztet, hogy a mi mythologiánk szerint a Csallóköz volt az első föld, amely a Végtelenség Tengeréből kiemelkedett és hogy ezen éltek az első emberek. De tudjuk azt is, hogy a Csallóközt egykor körülvett nagy víz- és mocsárvilág tulajdonképen azonos a Dunával, merthogy ősidőkben a mai Duna helyén még valóban nagy vízvilág volt, amely tehát csak idővel válott a mai folyóvízzé, éspedig úgy, hogy eleintén csak a Bécs körüli és a mai Morvaföldi, a Csallóköz körüli tengernyi víz apadott mindinkább el, amikoris eleintén a mai Csallóköz a Duna deltája lett. De a Nagy Alföldről a tenger, amint már említettük, még sokkal későbben tűnt csak el. Ez volna tehát a folyóvíz és a tenger egymássali azonosulása egyik magyarázata. A másik viszont az volna, hogy őseink valamikor már tudtak a Golf-Áramlatról is, amely hiszen valóban egy örök körben folyó óriási folyamot képez, sőt hiszen a tengerek más nagy áramlatai is tulajdonképen örök körben haladó folyamokként foghatók föl. Amiszerint ez az Okeanosznak tenger, de egyúttal folyókénti fölfogását tulajdonképen helyesként igazolja. Ilona holdistennői megnyílvánulásának ezen őstenger-folyóvízzeli kapcsolata pedig e szerint onnan származhat, hogy a Csallóközben lakó ősök a Holdat (és természetesen a Napot is), ezen tenger-folyóvízbe látták lemenni, majd abból ismét följönni.

Ez elmondottakkal kapcsolatban kell megemlítenem a ma a Louvreban látható régi római márványoltárat. Rajta láthatjuk Selene-Luna-Bianchina-Diana holdistennőt, azaz Gyöngyszínű Ilona holdistennői megnyílvánulását. (19. ábra.) Alatta ott van Neptun-Okeanosz-„tengeri szörny”, azaz a mi népmesénk jóságos „öreg halász”-a. Kétoldalt pedig ott van a „napkeleti király” és a „napnyugati király”, vagyis két egymáshoz teljesen hasonló ifjú arca. Csakhogy itt a mai magyarázók szerint e két fej a Hajnalcsillagot és az Esti Csillagot jelképezné. Holott hiszen ez a Venus, és tehát nő !
Eszerint is azért tekint az egyik fölfelé, a másik lefelé, valamint azért van az egyik mellett fölfelé, a másik mellett lefelé álló fáklya, hogy így a hajnal és az este jelképeztessen. Szerintem azonban őseredetileg ez a Nap keltét és lementét kellett jelképezze. Bizonyíték: a szóban volt etruszk tükör.
Ami azonban, ha így van, csakis az idegen népek általi átvétel és megnemértés következménye lehet. Ma ugyanis tudjuk, és ezt a nagy csillagászati ismeretekkel bíró őseink is okvetlen tudták, hogy a Hajnalcsillag és az Esti Csillag :—ugyanaz. Amit hiszen még mai népünk is tud, amiértis ezt ma is Esthajnal Csillagnak nevezi. Ez pedig a Venus, vagyis tehát :—nőiség, és aminthogy népünk a Hajnalcsillagot avagy Esthajnalcsillagot ma is leányként személyesíti meg. A megnemértés, félreértés pedig onnan származhatott, hogy őseink a sugárzó Napot csillagszerűen is szokták volt ábrázolni. Lássad ezt például a szumer Naramszin oszlopon és a Samás Napisten domborművön (20. ábra, a és b), valamint a mi székelykapuinkon (a rajzon c és d). Itt ugyanis az ékek a Napból áradó erőny ható hatalmát jelképezik.

A „lementét” és „fölkeltét” a szóban lévő oltáron mindenesetre igen világosan fejezi ki az, hogy az egyik ifjú-fő é lefelé, a másik é fölfelé néz és hogy az egyik előtt lefelé fordított fáklya van, a másik előtt pedig fölfelé fordított.
E népmesénkben is ott van azon bántó képtelenség, hogy Ilonka vele utazó apja és kocsisa, miként a másik mesében Gyöngyszínű Ilona fivére, nem veszi észre a két gonosz nő tettét. Ami kétségtelenül csak romlás. Ami bizonyára csak a még „pogány” mythosznak a kereszténységbe való beilleszthetése és mesévé átalakítása következménye. Ezen egész dolog az eredeti mythoszban még bizonyára egészen másképen állott.
Embernél az is teljes képtelenség, hogy szemei kivétetve, ezek hosszabb idő múlva helyükre visszatehetők volnának és hogy az illető ezekkel ismét látóvá legyen. De nem volt ez képtelenség, ameddig a tudatban még megvolt a gyöngyházkagyló arcú bálvány, amelyeknek szemei berakható-kiszedhető ékkövekből képezettek voltak.