|
2. BELRAGGIO ÉS BIANCHINA
x 2008.04.20. 06:24
1945-ben, Olaszországban, Terranerán, az Abruzzo hegység egy kis falvában, Tomasi Emmától, aki a falvacska temploma közelében lakott, kölcsönkaptam egy rossz állapotban levő meséskönyvet, amelynek külső címlapján „Racconti delle fate” (Tündérmesék) állott. A könyv belső címlapja hiányzott és így kiadási helyét és évét nem lehetett megállapítani. A könyvben levő képek stílusa legalább is az 1820-1850-es évekből való volt, de a könyv újabb kiadásbeli kellett legyen, mert a külső címlapján levő kép stílusa meg az 1900. év körüli időből való volt. E könyv tartalmazta többek között a fönti cím alatti mesét is, amelyet itt pontos magyar fordításban adok :
BELRAGGIO ÉS BIANCHINA
1945-ben, Olaszországban, Terranerán, az Abruzzo hegység egy kis falvában, Tomasi Emmától, aki a falvacska temploma közelében lakott, kölcsönkaptam egy rossz állapotban levő meséskönyvet, amelynek külső címlapján „Racconti delle fate” (Tündérmesék) állott. A könyv belső címlapja hiányzott és így kiadási helyét és évét nem lehetett megállapítani. A könyvben levő képek stílusa legalább is az 1820-1850-es évekből való volt, de a könyv újabb kiadásbeli kellett legyen, mert a külső címlapján levő kép stílusa meg az 1900. év körüli időből való volt. E könyv tartalmazta többek között a fönti cím alatti mesét is, amelyet itt pontos magyar fordításban adok :
Egy asszonynak két gyermeke volt. A fiú neve Belraggio (Belraddzso), a leányé Bianchina (Biankina) volt.
Azelőtt igen gazdagok voltak, de balsors folytán szegénységre jutottak, amiértis elhatározták, hogy Belraggio elmegy szolgálatot keresni. Egy hercegnél kapott is szolgálatot. Némi idő múlva a herceg, mivel nagyon meg volt vele elégedve, képcsarnokába küldte, hogy a képeket tisztogassa. A képek között volt egy női arckép, amelyet Belraggio nem győzött eleget csodálni. Egyik nap a herceg megkérdezte, miért időzik annyit a kép előtt ?—Belraggio azt felelte, hogy a kép nagyon hasonlít távollevő nővérére, akit szeretne viszontlátni. A herceg azonban azt mondotta, nem hiheti ezt, mert hiszen ő már mindenfelé kerestetett a képhez hasonló nőt, de ilyet nem volt lehetséges találni. Ám hozzátette, hogy ha nővére csakugyan olyan szép, hozassa el ide, mert ő feleségül venné.
Belraggio írt Bianchinának, ez útrakelt, ő meg a közeli kikötőbe ment reá várni. Mikor a hajó már közel volt, kiabálni kezdett a tengerészekhez :
— Hé !—Tengerészek !—Ügyeljetek Bianchinára, hogy a Nap le ne süsse !
A hajóban volt még egy leány, az anyjával, akik csúnyák voltak mind a ketten. Mikor már közeledtek a kikötőhöz, ez a leány Bianchinát a tengerbe lökte. Mikor aztán partra szállottak, Belraggio nem ismert nővérére, a csúnya leány pedig azt állította, hogy a Nap sütötte le, azért lett ilyenné.
A herceg ily csúnya leány láttára Belraggiora megharagudott és más, rosszabb munkát adott neki. Ludakat kellett ezentúl legeltetnie. Most hát ezekkel járt mindennap legelőre meg a tenger mellé, hogy a libák fürödhessenek is. Ezek úszkáltak a vízben, Bianchina pedig a tengerből előjőve, nyakukat színes szallagokkal ékesítette. Hazatérvén a libák így dalolgattak :
Kro, kro !—A tengerből jövünk,
Ezüstöt, aranyat, gyöngyöt ettünk.
Belraggio nővérkéje oly szép !
Csillagként ragyog a tengerben !
Szép mint a Nap, mint a rózsa,
Bárcsak a herceg felesége volna ! Mikor a herceg ezt meghallotta, kérdezte Belraggiot, mi oka, hogy a libák ilyesmit dalolnak ?—A fiú pedig elmondotta, hogyhát nővére, mivel a tengerbe lökték volt, ott egy tengeri szörny fogságába került, aki vízalatti palotájában megláncolva tartja, de a lánc oly hosszú, hogy ő a tenger széléig kijöhet.
Így szólott erre a herceg :
— Ha ez igaz, kérdezzed meg, megszabadítására mit tehetnénk ?
Másnap Belraggio Bianchinát meg is kérdezte s ez így felelt :
— Lehetetlen engem innen megszabadítani, mert ahhoz egy kard kellene, amely úgy vágna, mint száz és egy ló, amely úgy futna, mint a szél.
Belraggio a választ a hercegnek megvitte, az pedig addig kerestetett, míg egy jó tündér segítségével szerezett egy kardot, amely úgy vágott, mint száz és egy lovat, amely úgy futott, mint a szél. Ezekkel a tengerhez mentek, Bianchina ott várt rájuk, őket a palotába vezette, a karddal a láncot elvágták, mind a hárman a lóra ültek, ez szélként elfutott, vissza a herceg palotájába. Megtartották a lakodalmat, a két gonosz nőt máglyán a téren elégették, ők pedig éltek boldogan és megelégedetten.
MAGYARÁZATOK
a Belraggio és Bianchina című meséhez
E mese is kétségtelenül ősrégi, illetve régen mythosz volt és csak a keresztény korban válott mesévé, valamint bizonyos az is, hogy ezt sem mi nem vettük újabb időkben az olaszoktól, sem az olaszok tőlünk, hanem hogy mindkettő közös eredete ősidőkben keresendő. Amit bizonyít az is, hogy a kínai mesével is összefüggésben van, mert itt is, ott is képmásról van szó. Amely dolog arra is mutat, hogy mindezen mesék a Nap aranytükre és a Hold ezüsttükre, illetve gyöngykagyló képe ősrégi kultuszából származnak. Hogy e mese nem lehet újabbkori átvétel tőlünk az olaszokhoz, sem az olaszoktól hozzánk, kitűnik abból is, hogy habár alapjuk egyező, de mégis olyan különbségeket is tartalmaznak, amelyek a közvetlen átvételt kizárják.
Világos, hogy az olasz változat súlyos romlásokat szenvedett, ami kétségtelenül azután történt, miután megszűnt mythosz lenni, habár némi romlás történhetett már akkor is, amikor ősnépeinktől más népek, mint a görögök avagy rómaiak átvették. A legsúlyosabb romlás az, hogy Belraggio már nem királyként és a másik királlyal („herceggel”) egyenrangúként szerepel, hanem annak szolgája. Ez természetes következménye annak, hogy feledésbe ment, miszerint a tengerbeesett kép gyöngyházból avagy ezüstből való volt. Közönséges, festett kép a tengerben tönkre menne, esetleg el sem süllyedne. Ezért a tengerbeesése el is lett hagyva s a kép már a másik király palotájában valónak mondva. Ez is súlyos romlás pedig, mert hiszen a kép tengerbeesése épúgy a Hold tengerbeni alászállását jelentette mint a leány tengerbeesése. Miután pedig a kép már a másik király palotájában levőnek mondva, ezért Belraggio oda már szolgaként került, aminthogy a királyhoz szolgálatba szegődés gyakori meseindíték is. Mégis annak emléke, hogy Belraggio is király kellene legyen, azon lényegtelennek látszó, de tulajdonképen fontos nehány szóban maradott fönn (a mese elején), amiszerint valamikor „gazdagok voltak”. A harmadik súlyos romlás az, hogy a Tengeristen (azaz Neptunus) már nem „öreg halász” lett, mint e mese némely magyar változatában, amiről alább leend szó, hanem „tengeri szörny” (mostro marino), aminthogy a kereszténység a régi istenségeket többnyire gonosz lényekké változtatta, mivel pedig egy tengeri szörnyet természetesen gonosznak kell képzelni, így Bianchinát ez megláncolva, fogságban tartja. Ez pedig azon képtelenséget hozta létre, hogy a lánc olyan hosszú, hogy a lány naponta mégis a tenger széléig bírt kijönni, holott ilyen hosszú lánc sok mázsányi súlyú volna, amelyet leány nem vonszolhatna naponta ide-oda !—Más képtelenség, hogy a lánc elvágásáért a szörny tengerfenéki palotájáig kellett menni, holott a láncot a tenger szélénél is elvághatták volna. További képtelenség, hogy a lóra hárman ültek, a több mázsányi lánccal és hogy ez így is szélsebesen vágtatott velük a király palotájáig. Mesékben, természetesen szabad „meseszerűségeknek” lenniök, de nem bántóan és kellemetlenül ható képtelenségeknek és ha ilyenek mégis vannak :—ez a mese nagyfokú romlottsága bizonyítéka. Például a mi fönti meseváltozatunkban még csak egy ilyen, bár kellemetlen, de nem föltűnő, alig észrevehető képtelenség van: az, hogy habár Bálint a hajón együtt utazik Ilonával, a két gonosz nő tettét mégsem veszi észre, sőt a kiszállás után sem veszi észre, hogy hiszen leánycsere történt és hogy nem Ilona változott csúnyává, feketévé !
Ez olasz mese egész második része azon magyar meséinkkel azonosul, amelyekben Ilonát előbb megvakítják és ezután a tengerbe, vagy folyóvízbe vetik, ahonnan őt az „öreg halász” menti ki, aki azonban jóságos és módot talál arra is, hogy a lány szemeit visszakapja s őt utóbb jegyesének is szívesen adja át.
Annak oka, hogy az olasz változat a magyarnál sokkal romlottabb, az hogy a kereszténység Olaszország területén már majdnem 2000 éves, holott nálunk még 1000 éves sem, sőt Erdélyben ősvallásunk titkosan még vagy 200 évvel ezelőtt is élt.
Romlásai dacára azonban az olasz mese is megőrzött egy, a tudomány szempontjából igen értékes elemet, és ez a Belraggio név. A Bianchina (Fehérke) is azonosítható ugyan Gyöngyszínű Ilona nevével, illetve a gyöngyházkagylóval, ezüsttükörrel és a Holddal, de ezen Belraggio (Szép-sugár) név, amely régebben bizonyára Belloraggiante (Szép-sugárzó) volt, e mesehőst a Nappal, azaz Apollonnal, a legközvetlenebbül azonosítja, aki tehát azért szép, mert ő az említve volt Szép-Isten (Apollon), és sugárzó, mert hiszen ő a Nap.
Ide tettem ezen kerek etruszk bronztükör hátsó lapja rajzát, amely ábrázolatot 1944-ben találtam az „Illustrazione Vaticana” című lap 1936. május 1-16. számában. (18. ábra.)—E tükör hátlapján mesénket azon korából látjuk ábrázolva, amelyben még mythosz volt. Mivel az etruszkok régibb eleme őstörök eredetű volt, — nyelvük bármennyire el is változott — vagyis tehát rokonunk volt, ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy e tükrön állításaim oly meglepő igazolását találjuk.
Ott látjuk a képen az „öreg halászt”, illetve az olasz mese „tengeri szörnyét” (mostro marino), azaz Neptunus tengeristent, kezében a szigonnyal. A „Nep-tun-usz” név értelme nem is más mint „a víz Isten.”—Ősnyelvünkben ugyanis, mivel az tisztán ragozó (utóvető) volt, még az is, ami mai névelőnk, még a szó végén állott, aminek nyoma több árja nyelvben is fönnmaradott (például: oláh, bolgár, albán), de megvan az említett oromo nyelvben is. Így keletkezett a görög és latin -osz, -usz stb. szóvégzés is, ami eredetileg szintén névelő értékű volt, de a szó végén állott ragként. A nep, azaz eredetileg nef, neft szó ősnyelvünkben ned, nedű (romlottan nedv) vagyis víz, folyadék értelmű volt. Viszont ezen tengeristen pedig nem más mint az Égnek tükröződése, vagyis az Égistennel tulajdonképen azonos;—ami aztán magyarázatát adja annak is, hogy a görögök és rómaiak is Zeusz-Jupitert és Poseidon-Neptunust egymáshoz teljesen hasonlóvá szokták volt ábrázolni, valamint ez a magyarázata annak is, hogy a tenger, tengiz, dengiz szó a turáni nyelvekben hol Isten, hol Ég, hol pedig tenger értelemmel szerepel. A képen Neptunus feje mellett etruszk betűkkel ezen föliratot látjuk :—NETUNZ, amivé a késői etruszk nyelvben a Neptunus név kopott. A képen középen áll a Napisten vagyis Apollon alakja, akit az etruszk fölirat USZILnak (de etruszk betűkkel és jobbról balra olvasandóan) nevez. Mivel pedig a nyelvészetben az r és l egymássali könnyű váltakozása közismert, úgy ezen Uszil névben az egyiptomiak Oszir vagy Ozir (görögösen Ozirisz) Napistene nevére ismerhetünk, aki náluk azonos volt Apollonnal és Orfeosszal, illetve a mi mesénk „napnyugati király”-ával, mert az egyiptomiaknál Ozirisz a lemenő, az Alvilágban járó, éjjeli Nap megszemélyesítője volt. (Holott Har, görögösen Horusz, másként Ré vagy Ra a déli, nappali, diadalmas Napisten.)—Oziriszt tekintették az egyiptomiak az eke föltalálójának, vagyis a földművelés istenségének, ami pedig őt a mi Mag, Magor avagy Szem Napistenünkkel is azonosítja. (Világos, hogy ezen Ra vagy Re név azonos a latin és olasz rex, re = király szóval, de amelynek megfordítása a régi magyar és mai török er = hím, férfi, valamint a magyar úr szót is adja, míg viszont a Horusz vagy Har név meg a német Herr = úr szónak felel meg, amely német szó pedig az úr és er szavaknak csak hehezetes kiejtése.)—De Ozirisz az egyiptomiaknál még a törvényeket adó istenség is;—láttuk pedig, hogy őseinknél is a Napisten, mielőtt meghal, azaz mielőtt az Alvilágba alászáll, hagyja tanításait, azaz törvényeit, az emberekre, aminthogy a Napistent más népek is törvényadóként tisztelték; például a szumerek Samás Napistenüket. Emlékezzünk pedig, hogy őseinknél a lemenő Nap: énekes Aranymadár, Vörös Koldus képében az ének, dal és zene istensége is. (A görögöknél: Apollon és a vele azonos Orfeosz). Márpedig Oziriszt az egyiptomiak is a zene istenségeként is tisztelték. Kimutattuk továbbá, hogy a mi Napistenünk és Tündér Ilona, mivel ők első emberpárként is szerepeltek (de csak költői megszemélyesítések voltak!), ennélfogva ők, bár egymásnak testvérei, de egyúttal házastársak is. De amit, mivel ez az erkölcsi érzésre mégis sértő :—a mi mesénkben (egykori mythoszunkban) az egy személy kettéválasztva :—a napkeleti és napnyugati királyba, de amely kettőről mondva, hogy egymásra nagyon hasonlítanak !—És íme: az egyiptomi mythologiában is Ozirisz és Izisz egymásnak testvére is, de ők férj és feleség is.
De hogy ezen egyiptomi istenség, épúgy mint a görögök Apollonja, a mi őseink mythologiájából származott, ezt nem kisebb tekintély, mint Herodotosz bizonyítja, elmondván, hogy Apollont a szkíták Ojt-Ozir, más változat szerint Gojt-Ozir, néven nevezték. Ez istenséget Ritter Károly (Die Vorhalle europäischer Völkergeschichten. 207. oldal. Berlin, 1820.) is azonosítja az egyiptomi Ozirisz Napistennel és ezzel kapcsolatban elmondja, hogy a szkíták a Palus Meotis (Azovi-tenger) környékén virágzó földmívelést folytattak (tehát nem voltak nomádok!) és hogy e vidékről Nagy Sándor korában is nagy gabonakivitel volt. Itt, az úgynevezett Kimmeri Boszporosznál fekvő Szindike vagy Indike tartományban egy monda élt, amely szerint ezen Ozir istenség itt fogta először igába az ökröket (vagyis őt a szántás föltalálójaként is tisztelték), ami tökéletesen összevág azzal, hogy az egyiptomiaknál is az eke föltalálójaként és a földművelés istenségeként Oziriszt tisztelték. Következtethető, hogy az Ojt- avagy Gojt-Ozir istenség e neve tulajdonképen Hajt-Ozir azaz Hajtó-Ozir értelmű volt, vagyis :—aki az ökröket ekébe fogva, a hajtás föltalálója is volt. Hogy a h hang a g hanggal mily könnyen cserélődik föl, eléggé ismeretes. Egy példa :—Némely szláv nyelvben a hegy és város neve hora, hrad, más szláv nyelvekben ugyanezek neve gora, grad. Más példa :—ugyancsak szláv nyelvekben huszka, más szláv nyelvekben guszka = liba. De eléggé ismeretes az is, hogy a mély magyar a hang mily könnyen váltakozik az o hanggal. Példa :—a magyar lak, lakás szó a csángó-magyarok nyelvében lok, lokás-nak hangzik, annyira, hogy például a Gyímesi Szorosban lévő Gyímeslak falú a hivatalos magyarban is Gyimeslok maradott. Más példa :—Egy bizonyos ragadós levelű fűféle magyar neve rogosz. Leveleit a készülő hordó dongái közé szokták tenni, hogy az biztosan folyásmentes legyen (tömítés-ként). E rogosz szavunk ment át a szlávba is, ahol annak rogozsina felel meg. Világos tehát, hogy ragad, ragadni igénknek régen rogod, rogodni kiejtése is volt. Hogy viszont ragadni igénk a megfogás másik azaz megragadás = erősen megfogás, igénkkel azonos, ez is eléggé világos.
Abban pedig, hogy ezen etruszk tükrön ábrázolt középső férfialak csakis a Napisten lehet, nem kételkedhetünk, mert hiszen feje mögött ott van a napkorong (ami a kereszténység Jézusa és szentjei feje aureolája eredetét is képezi, de ami, ismeretes, megvan a buddhizmusban is, ahol meg a Napisten helyébe tett Buddhát ábrázolják ugyanilyen aureolával. A szóban levő alak kezében levő ij is őt egyenesen Apollonnal azonosítja, mivel őt a görög-római mythologiában is kezében ijjal szokták volt ábrázolni, jelképezvén a nyilak — amint említők — a napsugarakat.
Az ábrázolaton látható nőalak mellé ez írva — THEZAN (de természetesen etruszk betűkkel és szintén jobbról balra olvasandóan), amely nőalak pedig senki más mint Gyöngyszínű Ilona, azaz Tündér Ilona-Izisz-Bianchina, vagyis a Föld, Hold és víz istennője, és tehát — amint látjuk — úgy Venussal mint Diana-Artemisszal is azonos, vagyis a nőiség megszemélyesítése is. Ezen etruszk Venus-Thezan istennő azonban náluk Momsen Teodor (Storia di Roma. I. kötete, 136. oldal.) szerint még Turan néven is neveztetett. A nyelvészek jól ismerik az r mássalhangzónak némely nyelvben z avagy zs mássalhangzóvá változása jelenségét, ami dél-olasz tájszólásokban ma is megvan;—például pádre (padre) helyett pádzse, kvattro (quattro) helyett kvattzso;—terra helyett tezzsa. Ugyane jelenség megvan a csehben és több török nyelvjárásban, utóbbiakban például tengir helyett tengiz, stb. És valóban őstörök törzseinknél a Földistennő, vagyis Ilona neve Turán, Terán, Terén, Terenna volt. Miután pedig az őstörökök nőelvű törzsei magukat nem Turuk vagy Török Napistenük után, hanem Földistennőjük neve után nevezték, így tehát az etruszkok türén, tirenna, vagy az első szótag megfordításával rét, retenna és razenna nevét is ezáltal látjuk megfejtve, de fölismerhetjük e szavakban a latin terra, terrenum = föld szavak ősetruszk eredetét is. Mivel pedig a t hang z-vé változhatása is jól ismert jelenség, ezért a Türenna, Razenna és Turán neveknek a rutén népnévveli azonos voltát is el fogjuk fogadhatni, ha e nép ma nyelvileg el is szlávosodva. Csak megemlítem, hogy asszír ékiratok is emlegetnek az asszírok által legyőzött rutennu nevű népet. Momsen szerint az etruszkok nyelvében a nevek után tett enna végzés mindig nőiséget avagy nőtőli leszármazást jelentett, vagyis tehát az etruszkok rét avagy rát, raz neve után következő enna végzést az illető törzs nőelvű volta bizonyítékának tekinthetjük. Emlékeznünk kell itt a magyar né végzésre (Balog-Balogné, Szalai-Szalainé), amely valamely név után téve szintén nőiséget jelent és nő szavunkkal azonos.
Látjuk tehát, hogy az ázsiai Turán föld és hegység, illetve fennsík e nevét fajunk összefoglaló neveként tulajdonképen helytelenül használjuk, mivel ez csak török őstörzseink nőelvű ágaira volna helyesen alkalmazható, de mivel ez elnevezés fajunk neveként már meglehetősen általánosan elfogadott, ezért én is használom, habár igen jól tudom, hogy fajunk őshazája nem a Turáni fennsík, hanem Magyarország, sőt ezen belül is a Csallóköz szigetei.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
