Magyar Adorján
A Lelkiismeret Aranytükre
FÜGGELÉK
Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona*
Magyar népmesék és más néprajzi
adatok alapján rekonstruálva.


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer valahol Napkelet Országában öreg király és ennek szép aranyhajú fia és leánya. Szépek, gyönyörűek voltak ezek mind a ketten s a fiút Leányszínű Bálintnak nevezték, mert hosszú aranyhaja s arca olyan volt, mint a legszebb leányé, a leányt pedig Gyöngyszínű Ilonának, mert arca olyan volt, mint a gyöngy és a gyöngyház.
Nagyon szerette egymást a két testvér, különösen Bálint a hugát. Mindig vele akart lenni s hogy ez mégsem volt mindig lehetséges, mert apjuk már öreg lévén, az ország dolgait Bálint intézte, kihírdette hát az egész országban, hogy aki festő Ilonáról a legszebb képet megfesti — hogy ő azt, bárhol jár, mindig magánál viselhesse, — azt gazdagon megajándékozza. Jöttek is festőművészek, festettek is a királyleányról sok szép képet, de a királyfi egyikkel sem volt megelégedve s azt mondotta :—egyik kép sem olyan szép, mint Ilona. Végre érkezett egyszer öreg festőművész és ez igazi gyöngyházkagylóba véste és festette meg Ilona képét, de úgy hogy szemeit igazi kék drágakőből, szemöldökét aranyból, száját korállból rakta be és így a kép igazán olyan lett, mint Ilona élő valóságában. No, örült most a királyfi, megajándékozta az öreg festőt királyi módra arannyal, ezüsttel, a képet pedig kebelébe tette s ezután magától soha el nem hagyta. Bárhol járt, mindig magánál hordozta s elő-elővette néha, csodálta, gyönyörködött benne, meg is csókolta.
Egyszer valahol a tenger partján járt a királyfi, magas sziklaparton s nézte a hullámzó tengert. Fújt a szél erősen, viharzott a tenger, de a királyfinak itt is eszébe jutott kedves nővére, a gyönyörű képet elővette és szerelmesen nézegette. Épen amikor meg akarta csókolni, nagyot villámlott és a mennykő nagy csattanással közeli sziklába csapott. A királyfi összerezzent és a képet a lent tajtékzó hullámok közé ejtette, ahol az szempillantás alatt eltünt a kék mélységben.
Nagy volt a királyfi bánata, mert senki sem tudott többet Ilonáról oly szép és hű képet készíteni ;—az öreg festő pedig eltünt volt, talán már meg is halt azóta.
Küldötte a fiatal király az ország minden hajósát, halászát, búvárát, a képet a tengerből halásznák ki, de hiába, sehogysem találták. Nem is találhatták, mert még aznap, hogy a vihar lecsöndesedett, arra jártak egy más király, a napnyugati király, halászai, a gyöngyházkagyló-képet hálójukkal véletlenül kifogták és csodálatosan szép valamiként, elvitték messzire, a Kék Tenger túlsó partjára, Napnyugat Országába, királyuknak ajándékul. Ez pedig, ahogy a képet meglátta, a csodálattól szava is elállott. Nem is volt nyugta többé, sem nappal, sem éjjel, hanem kerestette az egész világon, akit a kép ábrázol. Kerestette, de hiába, senki az egész országban nem tudta megmondani, ki képe az és hol található az a leány. Az ifjú király pedig majd elepedett bánatában és szerelmében az ismeretlen szép leány után.
Történt azonban egyszer, hogy nagy ünnepség volt a király országában és nagy lakoma a királyi palotában. Meg voltak híva mind a messzi országokból jött királyok és királyfiak, akik az ünnepségre megjelentek volt. A lakomán megmutatta a király vendégeinek is a gyönyörű gyöngyházképet és kérdezgette őket is, valamelyik nem tudná-e megmondani kicsoda s hol van ez a szép leány ?—Bálint is ott volt a vendégek között s ahogy a képet meglátta, nem tudott egy szót sem szólani, csak a két szeme könnybe lábadott. Észre vette ezt mindjárt a napnyugati király és megkérdezte, mi oka, hogy szeme könnybe lábadott ?—Talán bizony ismeri a leányt !?—Bálint pedig felelé :—Hogyne ismerné, hisz az ő édes testvére az és a képet ő veszítette el, ő ejtette volt a tengerbe s kérte a napnyugati királyt, adná azt vissza neki. Azt mondotta ez :—Szívesen visszaadja, de csak úgy, ha elhozza neki Gyöngyszínű Ilonát magát, hogy feleségül vehesse. Örült is Leányszínű Bálint, hogy Napnyugat királya venné feleségül a nővérét, meg búsult is, hogy így ezentúl majd kevesebbet fogja láthatni, de azért a királynak megígérte, hogy ha Ilona is akarja, úgy elhozza őt Napnyugat Országába, a királynak feleségül. Megegyeztek hát, hogy a napnyugati király visszaadja Bálintnak Ilona képét, de megfestteti a saját képét is, hogy ezt Bálint szintén haza vigye s Ilonának megmutassa s ha megtetszik neki Napnyugat királya, elhozza őt neki feleségül.
No, megfesttette a király legügyesebb művészével a képet. Szép volt pedig Napnyugat királya is, akár csak Leányszínű Bálint ;—épen olyan gyönyörűséges nagy aranyhaja is volt. Elkészült a kép, színaranyfémből való fényes tükörre róva és festve, hogy olyan volt az, mint maga az Áldott Nap s elvitte azt magával Leányszínű Bálint Napkelet Országába s vele utazott még a napnyugati király leánykérő követsége is, sok szép, Ilonának szóló ajándékkal.
Haza érve, boldogan mutatta meg Bálint Ilonának a megkerült gyöngyházkagyló-képet és elmondotta, mikép kapta vissza ;—úgy hogy őt magát, Ilonát, kellett érte Napnyugat királyának feleségül igérnie. Megijedett erre Gyöngyszínű Ilona s azt mondotta :—Jaj, hogyan mehessen ő ismeretlen emberhez feleségül, meg mikép hagyhassa el amazért őt, kedves fivérét, mikor hiszen még azt sem tudja, milyen az a napnyugati király: szép-e, rút-e ?
Elővette erre Bálint a király aranytükör-képét és megmutatta Ilonának. Megnézte Ilona s aztán csak a nyakába borult kedves fivérének és azt mondotta :
— Oh, hiszen ez a te képed, édes testvérem !—Hiszen épen olyan gyönyörűségesen szép az arca, mint a tiéd !—Oh, elhagylak, elhagylak érette téged, édes bátyám. Oh, elmegyek, elmegyek hozzá feleségül, mert tudom, hogy boldog leszek és holtomig szeretendem őt ...
És egymás nyakába borulva, sírtak is, örültek is mind a ketten.
Még aznap aranypecsétes levelet küldtek Napnyugat királyának, jöjjön elébük a Kék Tenger partjára, mert jönnek aranyos gályán Gyöngyszínű Ilonával.
Ilona pedig magával vitte öreg dajkáját is, akit nagyon szeretett, meg ennek feketeképű leányát, aki meg az ő szolgálója volt. Ezek pedig, jaj, mit főztek ki maguk között ?—Azt, hogy Ilonát a Kék Tengerbe vetik s hogy a feketeképű leány ül a helyére. Úgy is tettek. Ment, utazott a hajó s amikor sötét éjszaka volt egyszer, az alvó Gyöngyszínű Ilonát csöndesen megfogták és nagyhírtelen a tengerbe vetették. Senki eleven lélek nem látta meg ;—a feketeképű leány pedig odafeküdött Ilona aranyos nyoszolyájára.
Volt aztán nagy szörnyülködés, amikor a szép aranyveretes gálya kikötött Napnyugat Országában és a feketeképű leány szállott ki belőle. Leányszínű Bálint is majd halálra rémült, a napnyugati király pedig nagy haragra gerjedve, kiáltotta :
— Kit hoztatok nekem !?—Ez nem Gyöngyszínű Ilona !—Megállj, Leányszínű Bálint, megcsaltál engem !—Odaadtam neked Ilona képét, de te nem őt hoztad el, hanem csúfot űzöl velem !
De megesküdött Bálint az Áldott Nap színe előtt és a napnyugati király egész fényes leánykérő követsége is, hogy ők bizony Gyöngyszínű Ilonát hozták, aki az aranytükör-képet meglátván, szívesörömest jött velük és nem tudják, mi történhetett vele, hogy ilyenné változott. Előállott pedig a vén boszorkány is, esküdözött az is, égre-földre, járt a szája, mint a kereplő :
— Eleget mondottam neki, ne nézne mindig ki az ablakon, ne süttesse magát az Áldott Nappal, merthogy leég, megfeketedik az arca. Nem hallgatott reám és íme, mi lett a szófogadatlanság következménye. No, de azért ne búsuljanak, csak ne engedjék sokat a napra, majd megfehéredik ismét és épen olyan szép lesz, mint azelőtt.
Beszélt, beszélt a vén gonosz, addig amíg mindenki el is hitte, hogy igaz, amit beszél... Végre hát haza vitte a leányt a napnyugati király és elvette feleségül. Várta, várta aztán, hogy megfehéredjen, megszépüljön neje. Egy kicsit talán meg is szépült, meg is fehéredett a királynői életben, de csak nem lett olyan, amilyen Gyöngyszínű Ilona volt ...
És hát mi történt vajon Gyöngyszínű Ilonával ?—Bizony az történt vele, hogy a Kék Tengerbe esett, de ottan csodaszép, ezüstös, gyöngyszínű halacska lett belőle. Hogy-hogy nem, egyszer arra jártak a napnyugati király halászai ;—azok hálójába keveredett, kifogták és ezek amikor meglátták, micsoda gyönyörűszép halat fogtak, elvitték élve, királyuknak ajándékba.
Tetszett a hal a királynak nagyon, egész zacskó aranyat adott érette a halászoknak, aztán a halat üvegmedencébe tétette, úgy nézegette s valahogy annyira megszerette, hogy naphosszat elüldögélt az üvegmedence mellett és néha alig tudott a szép halacska mellől elmenni. Pedig nem tudta, hogy Gyöngyszínű Ilona az !—Nem tudta a király, de megsejtette az a vén szipirtyó !—Azt mondotta hát a leányának :
— Tedd magad betegnek ;—mondjad: meghalsz, ha az ezüstszínű, gyöngyszínű halacskát meg nem eheted.
Fájt a szíve a királynak a szép halacskáért, de feleségét halni nem hagyhatta. A könny is kiszökött a király szeméből, de a halacskát a medencéből kifogatta s megparancsolta, a királynénak készítsék meg, mert csak attól gyógyulhat meg.
A vén boszorkány maga ölte meg, maga tisztította a halacskát és vigyázott nagyon, hogy egy kis porcikája se maradjon meg, még minden pikkelyét is tűzben égette el, nehogy föltámadhasson Gyöngyszínű Ilona. De akárhogyan vigyázott, a vízben, amelyben mosta, egy kis pikkely mégis megmaradott és azt a vízzel együtt a szolgáló kiöntötte a király kertjébe. Másnap csodaszép ezüstös nyírfa állott azon a helyen. Meglátta a király és nagyon megörült neki. Csodálta ezüstösen fehér kérgét, amely a napfényben néha úgy fénylett mint a gyöngyház. Annyira megkedvelte a szép fát, hogy olykor egész nap elüldögélt alatta, még az ételét is odavitette ki, oda teríttetett magának a fa árnyékába. Naphosszat elhallgatta az ezüstnyírfa rezgő levelei susogását és néha elálmodozva, úgy tetszett neki, mintha a fa szerelmesen suttogott volna valamit ...
Pedig nem tudta a király, hogy Gyöngyszínű Ilona az a nyírfa. De megsejtette ismét a banya. A leányának azt mondotta :
— Tedd magad betegnek, mondjad, meg kell halnod, ha ételed nem ama nyírfa tüzénél sütik-főzik.
Jaj, hagy fájt a szíve a királynak, mikor a szép ezüstszínű, gyöngyszínű nyírfát kivágatta !—A vén boszorkány pedig összeszedette minden levelét, forgácsát, még a tövét, gyökerét is a földből kiszedette, hogy a konyhán minden részét elégethesse. El is tüzelték és a hamvát a boszorkány maga szórta ki a szélbe, hogy az vigye szét és föl ne támadhasson Gyöngyszínű Ilona.
Mégis hiába volt minden gonosz okoskodása, mert a szél a hamu egy-egy szemecskéjét a király kertjében el-elejtegette s abból másnapra mindenfelé gyönyörűséges szép gyöngyvirág nőlt s olyan volt ezek minden egyes virággyöngye, mint a valóságos igazgyöngy.
Hogy megörült a király, amikor kertjében a sok szép gyöngyvirágot meglátta !—A legszebb, rezgő, gyöngyszínű virágszálat mindjárt le is szakította, a szobájába fölvitte, szép aranycsuporban vízbe tette és úgy nézegette nagy gyönyörűséggel. És valahogy eközben mindig a gyöngyházképen látott Gyöngyszínű Ilonára kellett gondolnia.
Nem tudta a király, hogy Gyöngyszínű Ilona az a szép virágszál, de tudta a vén boszorkány és hogy nem tudott mást mit tenni :—álomport szórt a király esti ételébe, hogy amíg az majd aluszik, ellopja s elégeti a gyönyörű gyöngyvirágszálat.
Ámde a király estére bezárkózott szobájába a gyöngyvirággal, mert gyanakodni kezdett már a vénasszonyra meg a feleségére ... Mikor pedig a király már elaludott volt, az a gyöngyvirágszál elkezdett csodálatosan fényleni, világítani, akár az ezüstös, gyöngyszínű Hold, hogy tőle betellett a szoba ezüstös világossággal. De még nagyobb csoda történt éjféltájban :—Egyszer csak megrezdült az a gyöngyszínű gyöngyvirágszál és szépséges, aranyhajú leány jött ki belőle, aki nem volt mást, mint Gyöngyszínű Ilona maga. Odament a király ágyához, kezdte őt költögetni, de ez csak nem ébredett föl. Hiába szólongatta őt Ilona :
— Ébredj, ébredj, édes királyom, én vagyok itt, Gyöngyszínű Ilona, a te igazi menyasszonyod.
Hiába csókolgatta az arcát, hiába rázogatta a vállát, hiába sírt, a király nem ébredett föl. És ahogy Ilona sírt, könnyei gyöngyszemekké változtak és a király ágyába hullottak. Aztán Ilona fájdalmas sóhajtással visszament a gyöngyvirágba. Amikor pedig a király reggelre mégis fölébredett, csodálkozva látta ágyában a gyöngyszemeket. Eszébe jutott, hogy Leányszínű Bálinttól hallotta volt, hogy ha huga sír, könnyei igazgyöngyökké változnak ... és ő meg, íme, Gyöngyszínű Ilonáról álmodott az éjszaka ... Olyan volt igazán, amilyennek a gyöngyházképen látta s odajött ágyához, költögette, de ő nem tudott fölébredni ...
Odaült nagy szívfájdalommal ismét a gyöngyvirág mellé, nézegette, meg is csókolta, mert sejteni kezdette már, hogy az lehet Gyöngyszínű Ilona ... Egész nap nem bírt elmozdulni mellőle.
A vén boszorkány meg a leánya féltek, reszkettek egész nap. Nem volt nyugtuk, mert gyanították, hogy baj lesz még ebből ... Még nagyobb adag álomport tettek hát a király esti ételébe. Meg is vacsorázott a király, aztán ismét szobájába zárkózott, le is dűlt, de csak úgy félig, az ágyára, hogy nagyon el ne aludjon, de hiába, mert a portól az álom mégjobban elnyomta, mint azelőtt. Pedig éjszaka megint elkezdett a gyöngyvirágszál fényleni, világítani, aztán megrezdült és kijött belőle Gyöngyszínű Ilona, odament a királyhoz, megölelte, megcsókolta, szólongatta, sírt keservesen, de mindhiába, nem ébredett az föl, aludott még mélyebben mint azelőtt való éjszakán. Azt mondotta neki Ilona :
— Oh, édes, aranyhajú, szépséges vőlegényem, szerelmes királyom, Áldott Napom, jaj, miért nem tudsz fölébredni ?—Biztosan álomport hintettek ételedbe ama gonoszok, hogy enyém ne lehessél. Pedig még csak egyszer jöhetek el téged költögetni, aztán elhervad a gyöngyvirág és nekem meg kell halnom újból ;—sohasem lehetünk egymáséi...
Sírt Ilona keservesen, hullottak a könnyei s a király reggelre ismét ott találta ágyában a gyöngyszemeket. De tudta, érezte már most egészen világosan, hogy Gyöngyszínű Ilona van a szép gyöngyvirágszálban és álmában valahogy mégis meghallotta, megértette Ilona szavait, ha nem bírt is fölébredni.
Hozták volna estére megint a király vacsoráját, de ő elkergette a szolgákat, szobájába sem engedte őket, hanem bezárkózott ismét és úgy feküdött le, étlen-szomjan és tudta, hogy most nem fog mélyen aludni s fölébred bizonyosan, ha igazán ismét eljön Gyöngyszínű Ilona. Elszenderedett, de éjfélkor, amikor Ilona kijött a gyöngyvirágból és kezdte szólongatni, csókolgatni, bizony fölébredett mostan és egymás nyakába borulva, ölelték, csókolták egymást kimondhatatlan nagy boldogságukban. Nem is állott többé igaz boldogságuk útjában semmi, mert reggelre a vénasszony és feketeképű leánya nem voltak sehol a palotában ... Tudták már úgyis, hogy idejük lejárt és elbujdostak hát a szégyen és büntetés elől még a király országából is.

______________________________

* E mese ugyane címmel megvan Benedek Elek magyar mesegyűjteményében is, bár é romlottan.



MAGYARÁZATOK
a Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona című meséhez


„Bálint” itt az ősmagyar mythologia Napistene, de a fényt, világosságot adó megnyilvánulásában (Apollon), míg „Ilona” a nőiség és anyag istensége, aki Föld-, Víz- és Holdistennőként is megnyílvánul. A „napkeleti király” és a „napnyugati király” egy és ugyanazon személy, de mint a fölkelő és lemenő Nap megszemélyesítése.
Népünk leánykérési és lakodalmi szokásai között ma is előfordul némely vidéken, hogy a vőlegény „leánykérő követsége” a vőlegényt „király”-nak, „menyegzői király”-nak avagy „napkeleti” vagy „napnyugati király”-nak, vagypedig „aranyvári” avagy mókásan „deszkavári” királynak nevezi és ugyanígy a leány apját is, akinél megjelenik :—„napnyugati” vagy „napkeleti” (vagy más) „király”nak; ma már, természetesen az értelem feledésbe menése után. Mi több, előfordul némely vidéken még az is, hogy a leányért jövő vőlegénynek, szintén mókásan, először valamilyen más leányt vezetnek elő, lehetőleg kevésbé szépet, sőt szokás volt az illető leány arcát, hogy fölismerhető se legyen, be is kormozni, míg az igazi menyasszonyt csak huzavona után és a vőlegény és társai nagy tiltakozása után, vezetik végre elő. Előfordul még az is, hogy a családapa elholt, nagyon öreg avagy beteg volta miatt, a leány idősebb fivére a családfő, amikoris a leánykérő követség kérelmével őhozzá fordul. Mindebből pedig azt látjuk, hogy nálunk e mesénk is, mint annyi más, még ma, 800-900 éves kereszténység után is, élő népszokással van szoros kapcsolatban, ami kétségtelen bizonyítéka annak, hogy ősidőkben a mese, illetve mythosz, nálunk kellett keletkezzen, és változatai csak utóbb kerültek el más népekhez is, de már értelmeveszetten. Megjegyezhető még, hogy ezen „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” mesénk Benedek Elek által közölt változatában az Ilonát megkérő „napnyugati király” helyett már „ánglius király” áll, ami nem egyéb újabbkori, tudákos okoskodásnál, ami a mesébeni napnyugati és halászokkal rendelkező királyból „ánglius” királyt csinált, lévén az angol a Nyugat hatalmas hajós népe. Azzal pedig, hogy népmesénkben mindkét király szép és fiatal, vagyis hogy a napnyugati király nem öreg, hanem szintén fiatalként tüntetve föl, egyezik a görög mythologiában az, hogy Orpheosz, azaz a lemenő, az Alvilágba járó Nap is fiatalként tüntetve föl. Vagyis :—őseink még szabad regealkotása korában képeztetett olyan rege is, amelyben a Nap lemente nem ennek öregsége és halálaként volt fölfogva, hanem csak az Alvilágba vagy a tenger fenekére való ideiglenes alászállásként, például kedvese keresésére vagy alvilági sárkány avagy vízi szörnyetegektől való megszabadítása és visszahozása céljából.
De a „feketeképű leány” is azonos Gyöngyszínű Ilonával, vagyis a Nőiségistennővel, de itt a nő rossz tulajdonságait jelképezi, vagyis „a visszáját”, mert ugyanis amikor a Nap, ez esetben a Hold, nem volt látható, akkor az oltáron az Aranytükör, illetve a gyöngyházkagyló-kép megfordíttatott. A tükör visszája pedig nem volt fényes, úgyszintén a gyöngyházkagyló külső oldala is sötét színű, feketés, nem gyöngyházfényű. E szokás emlékezete a kereszténységben abban maradott fönn, hogy a templomban Jézus halála napján a feszületet fekete szövettel takarják be, de amelyet feltámadáskor levesznek. Mivel pedig népünk a fényét veszített tükörre ma is azt mondja, hogy „megvakult”, ez meg azzal van összefüggésben, hogy a mesehős vagy mesehősnő népmeséinkben megvakíttatik, eredetileg :—a Napisten, illetve a Holdistennő, amikor a Nap, illetve a Hold nincsen az Égen.
A gyöngykönnyeknek pedig, amelyeket Ilona sír, értelme az, hogy a gyöngyöt valóban a gyöngyházkagyló termi. A gyöngyökké változó könnyek indítéka népmeséinkben, regéinkben, de egyébként másutt is, az egész világon elterjedve, tehát föltétlen ősrégi, csakhogy ennek értelmét, eredetét senki sem tudja, aminthogy azt csakis úgy vagyunk képesek megfejteni, ha most már tudjuk, hogy Gyöngyszínű Ilona vagy Tündér Ilona hold- és vízistennői megnyilvánulása bálványképét őseink gyöngyházkagylóarccal is szokták volt képezni. A gyöngyházkagylóarc könnyeinek gyöngyszemekkénti fölfogása ugyanis egészen magától értetődő, természetes költői gondolat, ha tudjuk, hogy a gyöngyöt a gyöngyházkagyló termi. A gyöngyházkép és az aranytükörkép hátsó oldalára természetesen akkor sem voltak szemek ábrázolva, mikor ilyeneket, e bálványképek haladó emberszerűsítésével, elülső oldalára már odaábrázoltak, úgyhogy a mesehős megvakulása és szemevilága visszanyerése indítéka azzal is összefüggésbe hozatott, hogy ezen bálványképeket megfordították, de hogy amikor a Nap, illetve a Hold, ismét az Égen volt, helyre fordíttattak, bár összefüggésben lehetett ez még azzal is, hogy az ékkövekből képezett szemek kiszedhetők és berakhatók voltak, ami viszont azon gyakori indítékot is eszünkbe kell juttassa, amely szerint valamely bálványistenség ékkövekből képezett szemeit valaki kilopja. Úgyszintén összefüggést sejthetünk ezekkel, a népünknél szokásos ezen mondásokban: „Vigyázz, mert az ottan olyan tolvaj, hogy még a szemed is kilopja!” avagy : „Az embernek még a szemét is kilopná!”
Őseinknél a hal a csönd és az örök hallgatás jelképe volt, mivel a halnak tüdeje nem lévén, hangja sincsen és örökké hallgat, de jelképe volt náluk a hal a halálnak is, mert a halál az örök csönddel, örök hallgatással is azonos. Hogypedig e jelképezés valóban magyar őseinktől származott, ennek ismét a magyar nyelv maga a teljes bizonyítéka, mert csak a magyarban azonosak egymással a bal, hallgat és halál szavak. Ma is magyar közmondás: „Hallgat mint a hal.”—Mivel a hal valóban mindig hallgat, nem szól, nem kiabál, mint más állat, ha bármi történik is vele. Mi több : hal, halni igénknek a régi magyarban és erdélyi tájszólásokban ma is, még süllyed, elsüllyed értelme is van. Például Erdélyben magam is hallottam :—„Lábam a hóba halt” = lábam a hóba süllyedett. Ami azt jelenti, hogy őseink gondolkodásában a meghalás és mélységbe süllyedés egymással, ha csak költőileg is, de azonosuló fogalmak voltak, úgyhogy eszerint halál szavunknak mélység értelme is kellett legyen. És valóban :—al, alsó és hal szavaink egymástól csak abban különböznek, hogy utóbbit hehezettel ejtjük, előbbit meg nem. Úgyhogy Alvilág szavunkat akár Halvilág-nak is vehetjük, avagy Halak Országának, sőt Halál Országának is. Meglepően igazolja pedig a halál és mélység fogalmak azonosulását a már említett oromo nyelv hallaia, halleia szava, amelynek jelentése :—tenger és mélység. (Az oromo vagy galla nevű nép Kelet-belső-Afrikában él, ahová saját hagyományai szerint a Vörös-tengeren át Dél-Arábiából költözött be. Ma fajilag meglehetősen el van szerecsenedve, nyelve azonban ragozó és úgy nyelvszerkezetileg mint szótárilag is, a töröknél közelebb áll : a magyarhoz. Lássad :—Ettore Viterbo: Grammatica e dizionario della lingua oromonica o galla. Manuali Hoepli. Milano. Ez oromo-olasz szótár a hallaia szót mare, abisso = tenger, mélység szavakkal fordítja.)—Egyébként a görögben is halsz = tenger.
Ilona átalakulásai itt az anyag folytonos átalakulásait jelképezik. Az anyag is örök, mint az erőny, vagyis soha el nem veszhet, csak átalakul, amit őseink egy ősrégi, igen magas szellemi műveltségünk idején, amikor ezen mythoszokat is költötték volt, mind már igen jól tudtak. Őseink gondolkodása szerint azonban minden, ami örökkévaló, egyúttal isteni is. Egy meghaló lény anyaga tehát nem vesz el, ha föl is oszlik, hanem csak átalakul. Itt, a tengerbe esett, vagyis a tengerbe halt (a tengerbe süllyedett, a mélységbe, azaz a halálba sülylyedett) leányt, aki tehát meg-halt, ott a halak eszik meg, vagyis a testét képezett anyag a halakba megy át, ő tehát hallá változik.
Megtudván mi minde dolgokat, mindinkább be kell látnunk, ősi hitregéink, ma népmeséink, mennyire nem voltak „naivak”, ahogy eddig véltük, illetve hogy költői és jelképes fátyoluk alatt mély tudomány és természetismeret rejlett. Észre vehetjük tehát, hogy inkább mi voltunk „naivak”, azaz együgyűek, mert mindezt nem tudtuk !—Mert a rosszindulatúan kitalált „ázsiai nomádságunk” tana által félre voltunk vezetve.
Az anyag minden átalakulásában, költőileg szólva, mindenkor az erőny szerelmese marad, ugyanúgy tehát mint Gyöngyszínű Ilona a napnyugati királyé.
Az illat, vagyis az illatos virág őseinknél a lélek, a szellem jelképe volt. A kellemes illat a jókat, a kellemetlen a gonosz szellemeket jelentette. Az oly kellemes illatú gyöngyvirágból kiszálló leány tehát annak lelkét is jelenthette. Ma is élő, babonás hit, hogy a tömjén kellemes illata „elűzi az ördögöt”. Mivel szaglásunk nem képes egyszerre két szagot érezni, ennélfogva erősebb tömjénillat valamely kellemetlen, de gyöngébb szagot számunkra eltüntetheti. Él pedig azon babonás hit is, hogy ahol az ördög megjelenik, ott büdösség, erős kénkőszag érzik. Mindezek is tehát őseink tudásának költői alakba öltöztetett, de ma szánalmas babonává hanyatlott maradványai.


Gyöngyszínű Ilona gyöngyházarca a legközvetlenebbül emlékeztet minket az úgynevezett „keletbalti” faj arcszínére, amely fajnak tudvalevőleg nincsen meg más fajok orcapirossága. E fajnak úgy arca mint testbőre egyenletesen fehér, néha a szürkés felé is hajló, a nőknél fehérebb, férfiaknál inkább sárgásba menő. De különösen a fiatalabbaknál, különösen nőknél, az igen finom és áttetsző bőrön a hajszálvékony (capillaris) erek piros és kékes színe haloványan, elmosódottan átlátszik, ami a bőr felületének valóban a gyöngyházhoz hasonló színt ad és ami annak igazán végtelenül gyöngéd, szinte elbűvölő jelleget is kölcsönöz. Ezenkívül e teljesen gömbölyű koponyájú faj arca is valóban kerek avagy csak igen keveset ovális és határozottan mongolos jellegű, habár a szemnek mongol redője nincsen. Vagyis az arc e tekintetben is hasonlít a kerek tengeri gyöngyházkagylóhoz, a Holdhoz avagy a Naphoz, valamint a kerek naptükörhöz. Vagyis a nők fehér arca a gyöngyházkagylóval és az Ezüsttükörrel, a férfiak sárgába hajló színe pedig az Aranytükörrel volt összehasonlítható. Mongolszerű arca ellenére is azonban e faj teljesen szőke, sőt a világ legszőkébb faja;—sokkal szőkébb az úgynevezett „északi fajnál”, amely az árja népek őseleme (hosszúkoponyájú, tehát alacsonyabbrendű), amelynek hajszíne tulajdonképen sohasem szőke, hanem vörös, sőt gyakran barna is. (Lássad: Prof. Egon Eickstedt: Rassenkunde und Rassengeschichte. Stuttgart, 1934.)—Ezen „keletbalti”-nak elnevezett faj a mongol faj számos jellegével bír ugyan, de teljesen szőke és fehérbőrű, amiben a feketehajú és sötétbőrű mongol fajtól erősen különbözik. Továbbá, mivel a színeződés (pigmentatio) minden fajnál későbbi fejlemény, ennélfogva csakis a keletbalti faj lehet a mongol faj őse, de nem a mongol faj a keletbalti őse. Egyébként Eickstedt, az embertantudósok egyik legnagyobbika, is azt állítja, hogy a keletbalti faj, amelyet ő „keleteurópai”-nak is nevez:—az emberiség ősfaja. E faj szemei is kékek vagy szürke színűek. Szemnyílása bár igen hosszúkás és keskeny, de mongolredője nincsen, habár a szemnyílás néha é mongolosan ferde is. A szemrés keskeny volta az arcnak álmodozó kifejezést is ad. A két szem közötti távolság nagy vagyis e távolság ugyanannyi, mint amilyen hosszú a szemrés, néha még több is, vagyis a szemek egymástól távol állanak, épen ellenkezőleg mint az „északi faj”-nál, amelynek szemrései majdnem kerekek és a két szem közötti távolság kisebb, mint a szem hossza, vagyis a szemek egymáshoz igen közel vannak. Ezenkívül a keletbalti fajnál előfordul, hogy a szemek belső sarka é lejjebb van a külsőnél, vagyis hogy a szemek é mongolosan ferdék. Ezzel ellenkezően az északi fajnál meg az fordul elő, hogy a szemek belső sarka van a külsőnél é magasabban, vagyis hogy a szemek a mongolosnál épen ellenkezően ferdék. A keletbalti faj szemei, miként a mongol faj szemei, a homlokkal majdnem egyszintben vannak, vagyis a szemüregben nem ülnek mélyen, a szemöldök pedig ívelt, de igen vékony és színtelen volta miatt alig látható, a szemek fölött pedig magasan van, mindami az arcnak világos, nyílt, barátságos kifejezést ad és ebben is ellentétét képezi az északi fajnak, amelynek szemei a szemüregben mélyen ülnek, a kiálló szemöldökcsont által beárnyékoltak, míg a szemöldök, amely igen fejlett, közvetlen a szem fölött van, ami mind együttvéve a tekintetet szúróssá, sötétté és kegyetlen kifejezésűvé teszi. A keletbalti faj szakála, bajusza csak 20 éves korban avagy még későbben serked és akkor is kevés, sőt a szakál csak az arc szélére szorítkozik, vagyis olyan, mint a „Kossuth szakál”. A testszőrösség is majdnem semmi vagyis alig van meg a hónalatt és a fan is igen kevés, viszont a hajzat rendkívül dús és hosszú, úgy a nőnél mint a férfinál, gyöngén hullámos, igen vékonyszálú, lágy és fényes, színe pedig sohasem a vörös felé hajló szőkeségű, hanem ellenkezőleg, majdnem fehér vagypedig szinte szürke színű, a mongol fajok hajzatával pedig nem csak annyiban képez ellentétet, hogy ezek hajszíne teljesen fekete, hanem abban is, hogy ezek hajszálai egyenesek, vastagok és kemények. Eickstedt állítása szerint e faj nemcsak ősrégi, de az összes emberfajnak őseleme is, amelyből nemcsak az összes mai emberfajok, de a kihalt neandertaloid fajok is mind származtak.
E faj azért mert a legkevésbbé specializálódott, ennélfogva még bármely éghajlathoz és bárminő életviszonyokhoz alkalmazkodni képes, mert rendkívül kitartó és munkaképes, betegségekre más fajoknál kevésbbé hajlamos és a legmostohább életviszonyok között is — amilyenek között más fajú elveszne — megél és szaporodik, valamint azért is, mert a szellemi képességekben felsőbbrendű :—más fajok rovására, különösen pedig az északiéra, folyton terjed és szaporodik. A magyar nép nagy többségét (60-70%) e faj képezi, vagyis a magyarságban meglévő más fajok ennek kevesebb mint a felét teszik csak, és ez volt a magyarság őseleme is. Ugyanez áll európai finnugor rokonnépeinkre nézve is, sőt az észtek, cseremiszek és vojtyákok szinte kizárólag e fajból állanak. E fajt „keletbalti”-nak, „keleteurópai”-nak azért nevezték el, mert régebben azt hitték, hogy keleteurópai eredetű, holott eredethelye Közép-Európa, vagyis a Kárpát-medence vagy Magyar-medence. Mivel tehát eredethelye Magyarország és mivel a magyarság nagyobb részét és őselemét képezi, ennélfogva joggal nevezhetjük magyar fajnak, eltekintve attól, hogy ma hol és milyen nyelven beszél. Megjegyzendő még, hogy Eickstedt is kimondja, miszerint habár ma túlnyomóan árja nyelveken beszél, de :—„eredeti nyelve semmi esetre sem volt árja.”
Ez volt tehát azon faj, amely sok-sok ezredévvel ezelőtt az emberiség műveltsége alapjait megvetette, azon ősrégi időkben, amikor az Északi Sark még Magyarország területén volt, de amikor itt még melegebb volt az éghajlat, vagyis „örök tavasz” volt, a regékbeli „Aranykorban”, a „Földi Paradicsomban”, a Boldogok Szigetén, vagyis a „Magyarok Szigetén”:—a Csallóközben, Tündér Ilona és Magyar Napisten, vagyis a Boldog Istenpár, tündéri Aranykertjében, amikor az Alföld helyén még tenger volt, amikor Európa és Afrika egymással még összefüggöttek, de amikor a mai Szahara is még valószínűleg tenger volt. Ez ősfaj, egykori nagy műveltsége idején, számos törzse vándorolt szét a világba, a legmesszebb tájakra is, mindenütt gyarmatokat alapítva s műveltséget terjesztve, de utóbb más népek közé elvegyülve;—műveltsége és nyelve nyomai azonban ma is sokfelé fölismerhetők. Sőt Eickstedt még azt is állítja, hogy faji nyomait is még az óceáni népek között is észre vehetjük, hogy ahol ilyen népek között szőkeség maradványait vesszük észre, ez nem származik az északi fajtól, mint némelyek vélték, hanem a keletbaltitól.
Magyar népünk 98 százaléka gömbölyűfejű, ellentétben a hosszúfejű északi, földközi és sémita fajokkal. Miután pedig tény, hogy a gömb a legkisebb fölület és térfogat mellett a legtöbbet tartalmazhat, eszerint kétségtelen, hogy a gömbalakú koponya fejlettebb, tökéletesebb a hosszúkásnál. A legalacsonyabbrendű emberfajok, mint a busmanok, az ausztrál-bennszülöttek, a pápuák, valamint a barlanglakó neandertaloid fajok és így a majmok és az állatok is, mind hosszúkás koponyájúak. Mégis, mivel az ősárja északi faj is hosszúkoponyájú, némelyek még ma is ezt és a hosszúkoponyát tartják felsőbbrendűnek !—Ezért is nevezték ezt el dolichocephal-nak (hosszúkoponya), míg a gömbölyűt lealacsonyítólag brachicephal-nak, ami rövidkoponya jelentésű szó. Amely helytelen elnevezés helyett azonban, legalább mi, magyarok, a gömbölyűkoponya elnevezést használhatjuk, ami tehát a hosszúval szemben, helyesen, felsőbbrendűséget fejez ki.