Oly végtelen a mennynek országútja,
Rajta szállok lelkiekben én...
Csillag-portól ragyog ruhám ujja,
Drágakőként szikrát szór a fény.

A csillagképek mind-mind ismerősim,
Körbe járok köztük, mint a Nap.
Talán itt laknak az ősi felmenőim,
Hol az Orion-kép mértékkel halad.

Míg a Szíriusz, mint csodás égi ékkő,
Nagyasszonyunk óvja léptemet.
Ízisz ő, ki Egyiptomban fénylő,
S én botorkálok, mint egy kisgyerek.

És magához vonz az ismeretlen mélye,
Hol sok kvazár küld rejtelmes jelet.
Már fülemben zeng a szférák zenéje,
Az őskáosznak szélén lépkedek.

Itt már látni a teremtés csodáját,
Még minden forma ködként kavarog,
Elértem a kezdetek hazáját,
Hol születnek Napok, holnapok...

Ha csillagok honából vissza visz utam,
Mily jó pihenni puha vánkoson.
Rohantam én haza, mint idő rohan,
Mert ott a legjobb, hol vár az otthonom!