10. A magyar nyelv Metafizikája

Fórika Éva  2008.03.30. 07:36

Az archaikus világ megértésének kulcsát Hamvas Béla: Scientia sacra című művében találtam meg. Vizsgálataim, elmélkedésem az ott található látásmód kreatív, intuitív alkalmazásából születtek meg.

A nyelv vizsgálatába alapvetően kétféle szemléletmódot tartok lehetségesnek:

1. materialista szemléletet, amely a nyelv jelenségeinek vizsgálatakor a gyakorlati tapasztalatból indul ki, ennek leképezését, absztrakcióját látja a nyelv jelenségeiben, a szavakban, kifejezésekben.

2. spirituális más szóval idealista szemléletet, amely a nyelvet nem a zárt földi élet, hanem a nyitott lét megnyilatkozásának tekinti, amelyben a látható és láthatatlan világ kölcsönhatásban működik.

A kétféle kérdésfeltevés magában hordja a válaszok különbözőségét. Új vonások, új aspektusok kerülnek felszínre, ha van bátorságunk újfajta kérdéseket fogalmazni.

A materialista szemlélet a nyelvet fejlődésében vizsgálja. Úgy tekinti, hogy az egyszerű szintről, más szóval a rudimentáris kifejezési képesség szintjéről elindulva, a nyelv a bonyolultabb, árnyaltabb, komplexebb kifejezési formák felé halad. Természetesen ennek a szemléletnek megvan a maga jogos alapja.

A spirituális, idealista szemlélet a nyelvet olyan szempontból vizsgálja, hogy benne milyen fokon jut kifejezésre a lét nyitottsága, és egységes volta. A lét nyíltságának Hamvas Béla összegzése szerint (Scientia sacra I. kötet) négy fő iránya van: első a metafizika, amely a természeten túl fekvő, természetfölötti világ felé nyit, a második a halottak világával való kapcsolat, a harmadik a lélek misztériumai felé nyit, a misztériumokban való otthonosság, a negyedik a közösségben való közvetlenség, vagyis az összes élőlények, elsősorban a másik ember felé nyitott.

Ez a lét jellemzője: a nyitottság. A lét az univerzális személy, a felébredett, éber lélek világa. A felébredett lélek a létben él, nyitott a természetfölötti világ, a halottak világa felé, otthonos a lélek misztériumaiban, a másik emberrel közvetlen.

Ezért univerzális személy. Az archaikus gondolkodás az univerzális személy
sajátja, aki a világot egységében szemléli, a lét körei közötti analógiák számára létezőek.

Az élet ugyanezen irányokba: a metafizika, a halottak világa, a lélek misztériumai, a másik emberrel való közvetlen közösség irányába zárt. Az élet az individuális én világa. Az individuális én gondolkodása logikus, ok és okozat összefüggésében vizsgálja a zárt életet. Az individuális én a történeti kor terméke.

Az archaikus ember és a történeti ember közötti különbség tehát, éppen ebben van: az archaikus ember univerzális látással metafizikai szintézisekben nyilvánítja ki a lét egységét és nyíltságát, míg a történeti ember számára csak az élet van, "nem lát túl az életen és nincsen metafizikája." (Hamvas Béla).

Általában az időszámításunk előtti VI. évszázadot tartják az archaikus kor végének, és a történeti kor kezdetének.


2.
A nyelv tanúja ennek a változásnak, útnak. Hamvas Béla hét állomást, hét fokozatot különböztet meg a nyelv útján: 1.) ősnyelv, 2.) idea- nyelv, 3.) szimbólum - nyelv, 4.) mítosz - nyelv, 5.) költői nyelv, 6.) köznyelv - népnyelv, 7.) absztrakt - fogalmi nyelv. (Scientia sacra II. kötet) Nagyon világos jellemzést olvashatunk mindenik állapotról. Itt most kiemelném azt a tényt, hogy ahogyan visszafele haladunk az időben, a stációkon, az univerzális jelleg egyre nagyobb fontossággal bír, következésképpen a nyelvek egyre közelednek egymáshoz. Ezért nagyon nehéz feladat egy nyelv, esetünkben a magyar nyelv rétegeiben kinyomozni a különböző tudatszintek nyomait.

Jelen dolgozattal, természetesen a teljesség igénye nélkül, szeretném felhívni a figyelmet a metafizikai látásmód szempontjából érdekes első négy tudatszint nyomaira a magyar nyelvben. Ezek , visszafele haladva a stációkon, és így az időben is, a következők: mítosz-nyelv, szimbólum-nyelv, idea nyelv, és ősnyelv. Néhány példán keresztül szeretném bemutatni, hogy az analógiák felfedésének gondolkodási modelljét alkalmazva egészen új perspektívát nyitunk a nyelv jelenségeinek vizsgálatában.

Fontos, metafizikai érzékenységet igazoló, egyetemes igazságokat megjelenítő szavainkat vizsgáltam meg az analógiák szemszögéből. Ezt a műveletet ismételjük meg most együtt.

Elsőként vizsgáljuk meg az Úr szavunkat. Ez a szó az Úr-isten szókapcsolat értelmét hordozza egy szótagú alakjában is: Úr. A magyar Bibliában, akárcsak a görög Septuagintában a Teremtő Istent, akiből minden származik, aki mindennek az ősforrása, őt jelölik az Úr, illetve a Kyrios szóval. Az ősforrás, az eredet az Úr. Ennek az értelemnek az őrzője az un. "árja" nyelvekben, mint amilyen a német is az -ur-rag, amely mindig ősiségre, eredendőre utal: urewig pl. Csakhogy a magyar nyelvben az Úr szó megjelöli magát az abszolút forrást, tehát a lét legmagasabb körét! Minden archaikus világképben a lét magasabb erői, felső körei determinálják az alacsonyabb szinteket. A Teremtőnél, az ősforrásnál, nincs magasabb létszint, ezért kizártnak tartom, hogy mi vettük volna át e szót az árja nyelvekből.

Az Úr hatalma magától értetődő. Ennek az attribútumnak az elkülönülése a hétköznapi élet szintjén az urazás nyelvi fordulata, például gazduram, uram-bátyám, stb. A lét különböző körein ugyanaz a szó analóg jelentéssel bír, mert az archaikus ember analógiákban gondolkodott, így érzékelte és "képezte le" a létet. A szó további megjelenése is mind ezt igazolja.

Ur-a neve a világ első jelentős városának, az első állam, a Sumér állam későbbi fővárosának is. Korát hét ezer évre becsülik a történészek. Az első város, tehát a város idea modellje, (mert az idealista gondolkodást követjük nyomon!) az égi város első földi mása, az emberi civilizáció kiindulópontja: Ur. A lét, egy másik szintjén, a kezdet, a kiindulási pont: Úr. Az analógia egyértelmű, egymást igazolják a példák, a megnevezés nem esetleges, hanem a dolgok lényegének foglalata.

"Nomen est omen" állítja a latin bölcsesség, és ezt igazolni látszik az Úr város másik fontos szerepe is. Innen indult, származott a KOS világkorszak választott népe. Ábrahám ősei Ur városából vonultak ki a történelem színpadára mikor a BIKA világkorszakot váltotta a KOS.

Ősforrás, kiindulás, kezdet, maga a hatalom, a lét minden körén analóg jelentéssel, az Úr szóval kifejezve. Nem mitikus jelenítés, nem is szimbólum, hanem idea, vagy még annál is magasabb: ősvalóság! Az ősvalóságokról való metafizikai tudás bizonyítéka nyelvünkben! Csak aki nem érzékeli az archaikus világ analógiái mögött az egységet, a lét különböző körei mögött rejlő metafizikai lényeget, az ideát, csak az gondolhat véletlenre a világrend helyett.

Érdemes a nyelvben többféle módszerrel is kutakodni, mert messzire lehet látni erről a pontról. Egy szó is lehet koronatanú, és ilyen az Úr szavunk, ha más érv nem volna elég biztatás őstörténetünk sumér vonatkozásainak kutatásában!

Logikusan következik az Isten szavunk. Ennek a szónak az etimológiája, fellelhető rokonai, vonatkozásai széles körben foglalkoztattak mindenkit, aki a magyarok ősi vallása vagy hitvilága iránt érdeklődött. Ipolyi Arnold véleménye, miszerint a Fő Lény megnevezésére kellett legyen saját szavunk teljesen helytálló kiindulópont, azzal a kiegészítéssel , hogy minél jobban közeledünk a idea nyelv szinthez, vagy az ősi forráshoz, annál univerzálisabb értelemmel van dolgunk, annál szélesebb körűek a nyelvi kapcsolódások. Eligazító, perdöntő jelentőségű ezekben az esetekben maga az analógiás látásmód. Otthonos a nyelvben a szó, ha a lét különböző köreire vonatkozó analóg jelentéseket egységesen tartalmazza.

Az Isten szavunk két tagra bontható: is + ten. Vizsgáljuk először az elsőt: Is, íz, isz - ezek
kiejtésbeli árnyalatok, amelyek ugyanazt jelölik. Legközelebb áll hozzánk a hétköznapi jelentés íz mint az étel íze, vagyis mint a belső illanó lényege amely az érzékek szintjén nyilvánul meg. "Ízekre szed"...
3.
...mondjuk ha valamit felbontunk, hogy eljussunk a lényegéig. "Izzig-vérig olyan" mondjuk valakire ha legbensőbb önazonosságát hozza nyilvánosságra stb. Tehát a legbensőbb lényeg, amely már a megfoghatatlan köréhez tartozik, lények, dolgok elengedhetetlen sajátossága: íz.

Az őskori népeknek - a hagyományból tudjuk - megvolt a tudásuk erről a belső láthatatlan lényegről. A kelták például hitték, hogy minden dologban benne foglaltatik az a szellem, ami a sajátja. (Fogalmazzuk úgy, hogy szellemi természetű az ami belső sajátosság?) Ez egyáltalán nem biztos, hogy pejoratív értelmű animizmus! Zarathusztra például a növények és állatok gondozását azért tartotta fontosnak, hogy ezáltal az ember felébressze az anyagba merült szent szellemet.

A hagyomány egységét, az analóg szintek mögött az idealátást és láttatást érzékelhetjük, ha a fenti gondolatmenetet összevetjük két archaikus kultusszal: Istár káldeus istennő és Isis egyiptomi istennő kultuszával.

Istár szobrát a legbensőbb szentélyben tartották. Ennek rituális kihozatala, felmutatása szimbolikus tett volt, a belső, szent lényeg kifele fordulása jelentéssel. A belső és külső világok közötti szerves kapcsolatot, analógiát minden hagyomány ismerte, és sajátos eszközével kifejezte azt. A metafizikai törvényszerűségek alapvető igazságáról van szó: a benső világ tükre a külső világ és fordítva. A benső világ, a láthatatlan szellemi lényeg: az - is - illetve íz-tárházának vallásos, mitikus, vagyis alaki megjelenítője a káldeus világképben Istár istennő. A benső, láthatatlan lényeg: Is tára - tár, vagyis: Istár.

Magyarul tökéletesen fedi a legmélyebb értelmet. Magyarul analóg értelmet hordoz a lét többi síkjaival, tehát egy egységes világképbe illeszkedik. Mi a nyelvünkben megőriztük ezt a tudást, amely az ókori káldeus misztériumokig vezet! Véletlenül?

Isis, egyiptomi istennő legismertebb, közmondásszerű ismertetője a fátyla. E mögött van - a titkos tanítások szerint - az, ami a világ lényege, örök valója. Ezt fátyol fedi a beavatatlanok előtt. Isis: kétszeresen, hatványozottan íz. A lényeg lényege.

A változó szellemin is túlmutató öröklét, maga az örök, változatlan lényeg. Idézem erről Paul Bruntont: Az önvaló bölcsessége című könyvéből:
"Az egyiptomi misztérium-templomban ezt az idő nélküli létet Izisz lefátyolozott alakjával szimbolizálták, és avatatlan embereknek nem lehetett fellebbenteni ezt
a fátylat." (362.old - SZUKITS kiadó)

Isis neve értelmezhető nyelvünkből, ahol az - íz-szó ma is őrzi a legmagasabb létkörből származó jelentését: megfoghatatlan lényeg. Isis a láthatatlan lényeg lényege. Ez a tény legalább is annyit bizonyít, hogy ősiségében, univerzalitásában nyelvünk magas szinten áll. A lélek misztériumai irányában nyitott a magyar nyelv, és az ókori egyiptomi misztériumokig is visszanyúló gyökerei vannak!

Istár és Isis alaki, mitikus jelenítés a káldeus, illetve az egyiptomi világképben. A mi Isten szavunk viszont, melynek első tagja ugyanazon jelentésű - Is-, mítosz előtti, ideaszintű kinyilatkozás, ami a történeti időben, az emberi gondolkodás és a nyelv stációin is egy még korábbi fázis!

Az - Isten - szó második tagja is ezt erősíti: ten. A ten-ger szavunk is rejti magasztos, lenyűgöző voltát, de a sumér jelentése (Badinyi Jós Ferenc sumérológus professzor szerint) a négyágú, egyenlőszárú keresztet, a teljes igazságot jeleníti.

Az Isten szavunk tehát megjeleníti a metafizika kvintesszenciáját.
A belső lényeg: Is- maga a teljes igazság: ten! ISTEN!
Néhány olyan szót említenék még, amelyek megvilágítják az ókori istenségekkel, pontosabban, az egyiptomi istenségekkel való egyéb kapcsolatainkat.

Rá világítanak a kapcsolatokra, akárcsak a Nap sugarai, amikor kapcsolatba kerülnek a földi dolgokkal. - Rá - plasztikusabb neve nem is lehetne a Napistennek! A magyar nyelv logikája értelmezi, egyes egyedül! Ez a szó a lét minden körében azonos formában és jelentésben állja az évezredek viharát.

Hasonló erejű a szét szavunk is. Mint valamely cselekvés jellemzője teljesen egyértelmű: bontó, romboló, sötét erő. Értelmezi a magyar nyelv erejével az ókori egyiptomi istenség: Széth szerepét a létben.

Fölöttébb érdekes, hogy az egyiptomi világkép ennyire központi, meghatározó alakjainak neve értelmezhető, magyarázható nyelvünkkel!

Figyeljük meg, hogy nyelvünk a mitikus alakok mögötti lényeget, tehát a metafizikai értelmet ragadja meg, és mondja ki, az idea szintjén! Merthogy az a metafizikai tudás, hogy az ideák az eredetiek, a többi csak ezek másolata, képe ez benne van a nyelvünkben. Ezért értelmezhető a metafizikai háttér az egyiptomi Kepe-Képe névben is, amely a Napot, mint az Isten, a legfőbb idea másolatát nevezi meg, magyarul.

Mindezek láttán nem kellene elrugaszkodottnak értékelnünk azokat a törekvéseket, amelyek a nagyon távoli múlt kultúrnépeinek egynyelvűségét, melyet a Biblia is kimond, a magyarral összefüggésben vizsgálják.

Se szeri, se száma az archaikus gondolkodás és tudás nyomainak nyelvünkben. A szer mint a rendnek, a Törvénynek a jelölője elfogadott pl. az Ópusztaszer történelmi jelentőségével kapcsolatosan is. Tehát meghatározó, determináló. Erre a jellegre utaló értelem benne van akkor is, amikor a lét alsóbb szintjein, mint gyógyszer, ellenszer, analóg fogalmakat jelöl.

Kapcsolata a szám szavunkkal igen erős, szerintem analóg. A számokról, mint végső törvényszerűségekről tudott a káldeus, a babiloni, és az egyiptomi hagyomány Platon ókori görög filozófus is nyilatkozott erről. Idézem:

"A világ az ideáknak a számok szerint való képmása."

A héber Kabala, mint archaikus egység, világmagyarázat, tulajdonképpen a számokról szóló ókori hagyomány (a káldeus, babiloni, egyiptomi) egybefoglalása. Idézem ismét Hamvas Bélát aki kulcsot adott kezünkbe az archaikus világ, a hagyomány értelmezéséhez a sokat említett Scientia sacra című művében:
"a szám isteni-szellemi-természeti hármas jelentésével, és gyökhelyzetével a lét körei között levő kapcsolatot fenntartja és irányítja."

Bár ez a tudás ma már eltűnt, amint Hamvas Béla is megjegyzi, de nyomait megtaláljuk nyelvünkben. Ennek leghatásosabb bizonyítékát éppen a hat szavunkban látom. A hatos szám a Kabalában a Waw, mely az embert is jelöli többek között, végső értelmében a földi és égi erők egybekacsolását jelenti. Merthogy az égi és földi erők egybekapcsolása az ember igazi feladata, ezt végzi lényében, legbelül. Az égi és a földi erők együttesen kell jelen legyenek minden dologban, esetben amely hatni akar, de a valós hatalomnak is ez a végső titka.

Ez a tudás a hatos szám végső jelentéséről, benne van a magyar szóban, a teljes szóbokorban, mégpedig magyar és nem héber szóból, jelentésből származtatva!

A magyar nyelvben tehát jelen van a számok mögötti metafizikai törvényszerűségekről való tudás, amelyről köztudott, hogy archaikus bölcselet.

Metafizikai ősvalóságokról, és törvényszerűségekről elmélkedhetünk tehát magyar szavakból kiindulva, mert ennek a gondolkodásnak, és látásmódnak a nyomai megtalálhatóak nyelvünkben.

Ez időben, visszafelé. nagyon messze vezet! Hamvas Béla ezzel kapcsolatos állítását az egyetemes emberiségre vonatkoztatta, de ezen belül ránk is érvényes:

"A metafizikai ősvalóságokban való gondolkodás azzal az idővel esik
egybe, amikor a vallások templomot és isteneket, rítust és egyházat még nem ismertek. Ez az idő pedig egybeesik a nyelvnek azzal a korszakával, amikor még sem fogalmakat, sem képeket nem ismert, csak egyetemes jelképeket." (Scientia sacra I. Kötet)

Az a tény, hogy a metafizikai "örök" lényeget kimondó szavaink , sumér, egyiptomi, káldeus, és héber hagyományokba beépülve felmutathatóak rendkívüli jelentőségű számunkra .Valamint az a tény, hogy a magyar nyelv ezen szavai a mitikus szimbólumoknál magasabb létkört, az ideák szintjét ragadják meg, világosan igazolja - éppen az analógiák törvénye által -, hogy nem a magyar nyelv vette át ezeket!

Ma még nem merjük látni azt amit nézünk, bár előttünk hever.
Ismét ugyanazzal az Albert Einstein idézettel zárom elmélkedésemet, mint az előző dolgozatomban (Eredetmítoszaink egyetemessége), hátha eljut végre a címzettekhez:

"Úgy gondolom, hogy a kozmikus vallásos érzelmek a legerősebb, és legnemesebb, legcsodálatosabb ösztönzői a tudományos kutatómunkának."